Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

IV. Jézus úton Jeruzsálem felé

szerint pompás temetésben részesül, a szegényt elföldelik. A túlvilágon Ozirisz parancsára megfordul a helyzet. A szegényt a gazdag pompájába öltöztetik, a gazdagot pedig az alvilágba viszik. A rabbinista irodalomban többször használták ezt a mesemotívumot különböző tanulságokkal. Ebben a mesében az egyetemes emberi igazságérzés szólal meg, amely nem viselheti el, hogy az anyagi javakat büntetlenül lehessen élvezni az embertársak rovására. Jézus ennek a mesének a képeit használja példázatának első részében, de tartalmilag átformálja, és saját mondanivalójának szolgálatába állítja. Néhány éles vonással szemlélteti a gazdag ember felelőtlen életélvezetét. A bíbor köpeny és a gyolcs ruha luxus cikknek számított. A gazdag életét a fényűző szórakozás töltötte ki Felelőtlenségét aláhúzza a szegény állapotának a rajza, aki állandóan ott volt a szeme előtt. Fekélyek és éhség gyötörték, de nem tudott mozdulni, a kapu előtt feküdt, mert béna volt, nem tudott az asztal közelébe menni a ledobott falatokért és nem tudta elűzni a sebeit nyaldosó kóbor kutyákat, amelyek abban az országban tisztátalan állatnak számítottak. A szegény neve Lázár. Ez az egyetlen eset Jézus példázataiban, amelynél egy szereplő nevet kap. Hangsúly van jelentésén: Él-Ázár = Isten megsegít. Jézus olyan szegényről beszél, aki Istenbe veti reménységét (4,18; 6,20). Kiáltó nemcsak a szociális, hanem a vallásos igazságtalanság is. Mindketten meghalnak. A szegényről angyalok gondoskodnak. A gazdag még a végső tisztességet is megkapja, semmivel sem vezekelt bűneiért a földön. Ezután következik a fordulat: Lázár az üdvösség helyére, a gazdag a kárhozatba jut. Az üdvösséget a lakoma képével szokták szemléletessé tenni, és Jézus többször használja ezt a hasonlatot példázataiban (13,22—30; 14, 15—24; 15,24; vö. 9,12—17). Ünnepi alkalmakon párnákra dőlve, balkönyökre támaszkodva ettek, és a fő vendég a gazda előtt feküdt. így értendő az, hogy Lázár „Ábrahám kebelén" volt: a fő helyen. A szenvedés helyét tüzes, sötét és víztelen helynek képzelték, amelynek nyomorúságát növelte az, hogy látni kellett onnan az üdvözültek örömét. Jézus korának ismert képzeteivel rajzolta meg a „túlvilágot". Ezekkel a színes képekkel hívja fel a figyelmet a fő dologra: arra az ítéletre, amely megfordította a helyzetet a gazdag és a szegény között. A rabbinizmusban elterjedt a tisztító tűz gondolata, 258