Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

IV. Jézus úton Jeruzsálem felé

tegyük életünk céljává, és hogy a holnap gondjával terheljük a mát. Azt várja, hogy az ő igéje szerint végezzük mindennapi munkánkat és szolgálatainkat, és Istenre bízzuk s tőle várjuk annak eredményét (vő. 12,22—31!). Talán a kenyér gondjánál is nagyobb lehet életünkben az, amit bűnnek nevezünk. Számtalanszor megbántjuk és megkárosítjuk embertársainkat. Hibáinkkal, mulasztásainkkal és bűneinkkel leterheljük önmagunkat. Ezzel nemcsak az emberek között, hanem még inkább Isten előtt kerülünk olyan helyzetbe, amelyet jól jellemez a megfizethetetlen adósság képe. Jézus feltételezi, hogy a tanítványok tudják, hogyan szabadulhatnak bűneiknek ettől a nyomasztó terhétől. Az adósság elengedése, a megbocsátás az, ami Jézus szerint gyökeresen megújítja az elromlott viszonyt Isten és az ember, valamint ember és ember között. Magától értődő, hogy amikor a bűnbocsánat kérésével fordulunk Istenhez, akkor ugyanezt a megbocsátást gyakoroljuk embertársainkkal is. Nem arról van szó, hogy egyik a másik feltétele volna, hanem arról, hogy a kettő együtt jár. Mi nem alkalmazhatunk más mértéket embertársainkra, mint amit magunkra alkalmazni kívánunk (6,36—38). Máté ezt úgy fejezi ki, hogy múlt időt használ: „Megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek." Isten elé már azzal lépünk, hogy embertársainknak megbocsátottunk. Lukács jelen időben mondja: „megbocsátunk", és ezzel hangsúlyozza, hogy időbeli korlátozás nélkül gyakoroljuk a megbocsátást. Mindkettő egyformán aláhúzza, hogy nagyon komolyan vesszük a megbocsátást egymás között, mert tudjuk, hogy Isten előtt is csak akkor állhatunk meg, ha megbocsátja bűneinket. Lukács szövege a hit próbájával, a kísértéssel végződik. Jézus legyőzte a kísértést, ez ad reménységet arra, hogy nem kell elesnünk vele szemben, de a kísértéssel számolnunk kell, mint életünk realitásával. Számtalan formája van, de végeredményben valamennyi kettőre vezethető vissza. A sátán azzal kísért, hogy ne higgyünk Isten szeretetében, és ne szeressük embertársainkat, még kevésbé ellenségeinket. Egyes írásmagyarázók szerint az imádságnak ez a kérése a végső idők nagy kísértésére tekint, amelyben Jézus követői is alig állhatnak meg. Ha ez valóban a helyes értelmezés, akkor is azt kell mondanunk, hogy a végső megpróbáltatás árnyéka vetődik előre mindabban a kísértésben, amellyel naponta szembe kell néznünk. 189