Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

IV. Jézus úton Jeruzsálem felé

Az Atya neve és országa 2. A különböző vallásokban gyakran találkozunk azzal, hogy az egyik istenséget vagy a fő istent atyának nevezik. Tőle származtatták az isteneket és az embereket, és így mintegy családfői jogot gyakorol a világon. Izráel is atyjának tekintette Istent, de ezt az elnevezést más neveknél jóval ritkábban használták, imádságos megszólításban pedig alig fordul elő (5Móz 32,6; Ézs 63,16; 64,7; Jer 3,4; Mai 1,6; 2,10). Az első század második felétől, tehát Jézus kora után kezdik a zsidóságban gyakrabban használni. Jézus az emberiség reménységét teljesíti, amikor arra tanít, hogy Atyának szólítsák az Istent. Mégis egészen egyedülálló az ő imádságának megszólítása. Lukács szerint egyetlen szóból áll: páter = atya. A megszólítás eredeti araméi formáját Márk örökítette meg Jézus gecsemánéi imádságában: „Abba, Atya!" (Mk 14,36.) Annyira jellegzetesnek érezte a keresztyénség ezt a megszólítást, hogy átvette, és görög nyelvű gyülekezetekben is eredeti araméi nyelven mondták Istent Abbá-nak (Rm 8,15; Gal 4,6). A zsidók imádságukban mindig a kultikus nyelvet, a klasszikus hébert alkalmazták, és ezt mondták: abi vagy abinu = atyám vagy atyánk. Rendszerint hozzátették: „aki a mennyben van." Máté ezt a szokást követi, de Lukács megőrizte az eredeti jézusi formát. Benne az az új, hogy az araméi köznyelven szólítja meg Istent. Araméi nyelvterületen máig is abbának szólítják a gyermekek atyjukat, ami megfelel a magyar „édesapám"-nak. A zsidóság szemében vakmerő újítás volt Jézus részéről, hogy ilyen családias és közvetlen módon merte megszólítani és megszólíttatni az Istent. De ebben benne van az evangéliumnak az a felszabadító öröme, amelyet Jézus hirdet. Kiemel abból a kínos feszültségből, amely elfogja az embert, amikor Isten elé lép. Arra bátorít, hogy merjük úgy szólítani, mint a gyermekek atyjukat, és merjük hinni, hogy a mindenség Ura egészen közel van hozzánk. Ezután mindjárt az első kérés hangsúlyozza ennek a megszólításnak a komolyságát. Isten nevének megszentelése nem ismeretlen fogalom az Ótestamentumban, és a Jézus korabeli zsidóságban. Egyrészt Isten teszi szentté a nevét a világban azzal, hogy érvényesíti akaratát, megmutatja hatalmát és jóságát. Másrészt Izráel szenteli meg a nevét azzal, hogy megtartja a törvényt, 187