Prőhle Károly: Lukács evangéliuma. 2. kiad. (Budapest, 1991)

III. Jézus Galileában

liumából (Mk 6,45—8,26), és így még jobban kidomborodik ennek a történetnek középponti jelentősége. Lezárja Jézus galileai működését, és bevezeti jeruzsálemi útját. Lukács szerint Jézus, mint más döntések előtt, úgy itt is visszavonul imádkozni· Mindig egységben marad az Atyával. A sokaság elbocsátásáról nem hallunk, inkább úgy látszik, hogy jelen, van a tanítványokkal való beszéd közben is (9,23). A tanítványok elhívása, a Hegyibeszéd, a zsidóság vezetőivel való összeütközés, a nagy csodák, a tanítványok kiküldése és a kenyércsoda után megérett a helyzet annak a kérdésnek a feltevésére, hogy mit mondanak az emberek Jézusról, és minek mondják őt a tanítványok. Az első válasz megfelel azoknak a híreknek, amelyek Heródeshez futottak be (9,7k). A második kérdésre Péter válaszol. Jézusban a Krisztust, a Messiást vélte felismerni. Jézus nem foglal állást ebben a kérdésben. Nem tudunk erre más magyarázatot, mint azt, hogy ő más értelemben volt messiás, mint ahogyan azt gondolták. Ezért tiltja meg ennek hirdetését, és ezért kezd el beszélni tanítványainak a Messiás szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. A „kell" kifejezés a zsidó apokaliptikából származik (Dán 2,28; Jel 1,1). Arra utal, hogy ami Isten üdvözítő tervében megvan,, annak meg kell valósulnia. Jézus tehát azt mondja, hogy halálával és feltámadásával Isten üdvözítő terve valósul meg. A terv megvalósulásának emberi tényezőit is felsorolja. A vének, mint a gyülekezet laikus vezetői, a főpapok és az írástudók, mint teológusok többnyire a farizeusok közül, együtt alkotják a szinédriumot, az akkori zsidóság központi vezetőségét. Akaratuk ellenére szolgálnak eszközül Isten tervének megvalósulásában. Mivel többnyire csak a szenvedési titokról szoktak beszélni az újabbkori írásmagyarázók ennél a helynél, ezért hangsúlyozzuk, hogy Jézus feltámadását is bejelenti, Enélkül csak tragédiáról volna szó. Viszont ezzel együtt még hihetetlenebbé válik az, amit Jézus az útjáról elmond. Hasonlóképpen különös az is, hogy Jézus mindezt az Emberfiáról mondja el harmadik személyben. Kettős értelemben is különös ez. Egyrészt az összefüggésből kitűnik, hogy Jézus önmagáról beszél, de mégis bizonytalan marad, ki az Emberfia. Ez a beszédmód annyira jellemző Jézusra, hogy az őskeresztyénség sem nevezi őt Emberfiának, hanem csak Jézus szavaiban őrzi ezt az elnevezést. Másrészt különös az, hogy Jézus 156