Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jósiás király uralkodása alatt

A 4. versben megismétli Jeremiás a beszédét megelőző megszólítást, hogy ezzel egyrészt jelezze retorikailag is a törést, másrészt nyomatékot adjon próféciájának. Megváltozik a kép. A meleg hang dörgedelmes prédikációkba csap át. A próféta nem apologetikusan, hanem a felelősségre vonó bíró szerepében abból indul ki, hogy a jelen egészen más képet mutat. S ennek nem egyszerűen a jelenlegi nemzedék az oka. Történeti előzményei vannak az Istentől elfordulásnak. A pusztai vándorlás után elhidegült az első szeretet és már nem volt „Jahve után járás", hanem „eltávolodtak tőlem", illetve már nem az ŰR, hanem a „hebel" után jártak. Ez a Jeremiásnál gyakran szereplő szó a bálványistenekre vonatkozik, akiket a nép Jahve mellett tisztelt: tehát a helyi istenségeket, a régi szent fák, hegyek, források, sziklák stb. szellemeit; a szenteket, akiknek a sírját tisztelték, a házi és családi isteneket, az asszír csillagisteneket stb. A nép azt hitte, hogy a helyi istenek tiszteletében Jahvet szereti. A próféták mereven elutasították ezt a keverék-vallást, mert benne a régi Baált látták és a népvallás Jahve-tisztelete az ő szemükben éppúgy más Isten imádása (Ex 20), mint Jahve mellett más isten vagy szellem tisztelete. Jeremiás tehát nem is annyira a nemhivökhöz, mint inkább a rosszul vagy „rosszban" hívőkhöz fordul. Jahve igazi tisztelete romlott meg a nép hitében: érzéki, babonás, pogányos vallásosság csak a gyülekezeten belül érdekli Jeremiást és ítéli el azt, mert a „hiábavalót" a „semmit" követik Jahve helyett. Nem tagadja ezek létezését, de tagadja, hogy tisztelőiknek javukra szolgálna ezek tisztelete. Nem csoda, hogy a „semmik" tisztelete magát a hitet aknázta alá és „semmivé" vált: hiábavalóvá (2Kir 17:15) nem dogmatikailag, hanem a gyakorlatban. Abban a pillanatban, amikor a hit nem tisztán fogalmazódik meg, amikor a hit tárgya keveredik Istenen kívül más dolgokkal, akkor bekövetkezik a hit belső megüresedése, elsekélyesedése és halála. A tévhitet ugyanis az jellemzi, hogy mindig igazolni akarja önmagát. Ezt a fonákjára fordított hitet utasítja vissza Jeremiás: nem Isten lett nem-istenné, hanem a hit lett tévhitté. Isten elhalmozta Izráelt jótéteményeivel. Felsorolja Jere39