Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

természetévé lett, nem tud tőle megszabadulni és megreked a non posse non peccare rabszolgaságában (vö. Jn 8:34). Hiszen éppen abban van a bűn belső ítélete, hogy a rossz mellett hozott minden döntés csökkenti az ember erkölcsi szabadságát és végül ennek a szabadságnak az elvesztéséhez vezet. A bűn mélységét és az emberi tehetetlenséget ismerte az ÖT is és így világosan utal a megváltó kegyelem szükségére. A próféta nem húzza meg az utolsó pontig a vonalakat, csak a külső ítéletnek az elkerülhetetlenségét hangsúlyozza, amit azután egy hagyományos képpel, a szél hajtotta polyvával szemléltet. A fejezet befejező versei visszatérnek megint a hűtlen aszszony képéhez és ecsetelik Jeruzsálem bűnét és sorsát. Isten maga pellengérezi ki az Istenéről megfeledkezett hazugot, fölfedi szemérmét, amit a hetéra kultusszal megbecstelenített. Annyira hozzászokott már ezekhez a gyülekezet, hogy nem is vágyódik a tisztaság után, legkevésbé akar megtérni. Itt már felesleges minden felhívás a megtérésre, bűnbánatra! Sivár jajkiáltás, mint a halott elsiratása, amire még futja a próféta erejéből. Mert az ÓT hivő embereire annyira jellemző kérdésre: „Meddig tart ez még?" — kevés reménység csendül ki a végső megtérés szempontjából. Inkább kemény szemrehányás és az ítélet megokolása ebben az értelemben: „Meddig tarthat még ez az állapot?!" A NAGY SZÁRAZSÁG 14:1-16 1 Az ÜR igéje,

1 amelyet Jeremiásnak mondott a szárazságról: 2 Gyászba borult Júda, kapui

2 kidőltek, gyászolnak a földön és Jeruzsálem kiáltása fölszáll. 3 Előkelői' vízért küldik kicsinyeiket: a tócsára is elmennek/' de vizet nem lelnek; üres edényekkel térnek vissza. 156.