Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

hanem a nép nevében könyörög és így vállal közösséget a szenvedésben a gyülekezettel: Közbejáró imádságát a 24. vers vezeti be, amelyben arra hivatkozik, hogy az akarás és a cselekvés (vö. Róm 7:18kk), a fölismert jó értelmében a döntés nincs az ember hatalmában. Nem mentegeti ezzel népét. Megvallja, hogy jogos és igazságos Isten ítélete, mert a választott nép bűnös. „Fenyíts meg bennünket URam, de mértékkel!" Szószerint: „igazságot téve". A mispáth vallásos jelentéstartalma szerint (vö. Pálfy, Zsoltárok, 22k) az Isten és ember között meglevő nagy különbség szerint járjon el. Isten a felséges, a szent esaiási értelemben, az ember pedig bűnös. Ez a bűn és vétek egyenetlenséget, ellentétet, békétlenséget támaszt Isten és az ember, a szövetség Istene és a választott nép között. De abban az értelemben végezze Isten igazságszolgáltató tevékenységét, hogy Ö nem a bűnös ember halálát akarja, hanem hogy megtérjen és éljen (vö. Ez 18:23.32, 33:11). Éppen Isten irgalma az ő magasabbrendű igazságszolgáltatása, amely a jó útra visz, új emberré tesz és az új szövetség útját egyengeti népével (vö. 31:31 kk). Viszont a 25. vers sok nehézséget rejt magában. Szószerint találkozunk vele Zs 79:6k-ban, tehát a fogságutáni gyülekezet énekében. A legtöbb magyarázó ezért későbbi toldaléknak tartja és arról tanúskodnék, hogy hogyan akarták Isten haragját áthárítani a pogány népekre. Ezzel szemben tény, hogy Jeremiás nem akarja ezt, hiszen kész népével együtt elhordozni Isten fenyítését. Másrészt figyelembe kell vennünk a kérés megokolását is: „ . .. megemésztették Jákobot, . . . végeztek vele." Isten a népeket eszközül használta föl ítéletének a végrehajtásához. De miután ezt elvégezték, maguk is méltók lettek az ítéletre (vö. És 47:6, Ez 25, Jóéi 4:2kk, Zak 1:15). Az isteni világkormányzásnak erről a titkáról természetesen csak óvatosan szabad beszélnünk! Jeremiás lángolóan szerette népét, az ellenség kegyetlen pusztítása elkeserítette és igen megrendítette. Semmit sem von le ennek a nagy igehirdetőnek az értékéből, ha föltételezzük, hogy fájt neki népe sorsa és ebben a könyörgésben buggyant ki fájdalma. 131.