Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

bizonnyal arról van szó ebben a szakaszban, hogy Jeruzsálem hadifogságba kényszerül és a nép sír a kikerülhetetlen katasztrófa miatt. A próféta fölszólítja az ostromlott város lakóit, hogy szedjék össze a motyójukat, készüljenek föl a fogságra. Az azonban nem tűnik ki a próféciából, hogy a jövőben következik-e be a város ostroma, vagy pedig már valóság. Felszólítását az Isten igéjével okolja meg Jeremiás (18). Isten elhatározta, hogy „ez egyszer" maga Jeruzsálem sem menekül meg, az ország egész lakosságát „kiröpíti" az országból, mintha parittyából lőnék ki (vö. lSám 25:29) és annyira „beszorítja" őket, hogy nem tudnak elmenekülni, az ellenség rájuk akad és foglyul ejti őket. A nép jajveszékelése a válasz erre a borzalmas jövendölésre (19—21). Jeremiás megszemélyesíti az országot és lakosságát, fiaitól megfosztottan siratja meg iszonyú sorsát az ország (vö. 4:20). Lakóhelyétől, sátraitól megfosztott nomádként csak most döbben rá a nép, hogy halálosan komoly a helyzet. Eddig azt hitte, hogy majd elmúlik a veszély mint valami betegség. De már késő az öneszmélés! Minden ilyen helyzetre jellemzően, „Izráel háza" is vezetőinek, a pásztoroknak az ostobaságában keresi az összeomlás okát, akik nem keresték az Urat. Ha pedig a gyülekezet vezetői csődöt mondanak, akkor elszéled a nyáj! (Vö. 4:9k, 13:20, Ez 34:lkk.) Jeremiás könyörgése (10:22—25). — Ellentétben a 17. verssel, itt a katasztrófa még nem kezdődött el, hanem fenyegető közelségben van. De azért nem kell későbbi betoldásnak tekintenünk, hanem inkább bevezetésnek a rákövetkező közbenjáró imádsághoz. Jeremiás hallja és látja az Északról közeledő „rosszat", ami egyébként kezdettől fogva foglalkoztatja (vö. 1:13, 4:6.15k, 5:15, 6:1, 8:16). Jeremiás tudja legjobban, hogy a nép bűnei miatt tölti ki Isten jogos haragját és a választott nép megérdemli büntetését. Mégis könyörög Istenhez, hogy enyhítse legalább a büntetés mértékét.- Isten irgalmasságához folyamodik, mint egykor Mózes (Ex 32:31kk) és Arnos (7:lkk, 4). A hit bátorságával imádkozik Istenhez, mert tudja, hogy nem Isten haragja, hanem szeretete népe iránt állandó. Nem is a maga, 130.