Pálfy Miklós: Jeremiás próféta könyvének magyarázata. I. 1–25:14 (Budapest, 1965)

Jójákím király uralkodása alatt 7—20. f

az áldozati kultusz mózesi eredetét akarná tagadni. Abban az értelemben azonban nem adott Isten parancsolatot, hogy az áldozatnak „ex opere operato", tehát etikum — engedelmesség (odahallgatás) nélkül lenne értéke. Az áldozatnak az engedelmesség adja meg a célját, értelmét és igazságát (vö. lSám 15:22). Jeremiás félreérthetőség nélkül használja ezt a retorikai fordulatot, ami arról tanúskodik, hogy kortársai szemében magától értetődő volt az áldozat és kultusz mózesi eredete és ez a megfelelő pentateuchos-helyek magas kora mellett szól. Hasonlóan kell látnunk a többi prófétai kijelentést is (És 1:11—13, 58:5kk, Hós 6:6, Ám 5:21kk, Mik 6:6—8) és ezzel a próféták abszolút kultuszellenességét sem lehet „abszolút" igazságként az ótestámentomi tudomány területén hirdetni". (Vö. Pálfy, A tagadó mondatok stilisztikai értelme a Szentírásban, Lelkipásztor 1955, 135kk.) Jeremiás tehát azt akarja mondani ebben a szakaszban, hogy ha az Isten valóságos Isten és az ember valóban az ő teremtménye és gyermeke, akkor nem az emberek adománya a fontos szemében, hanem az élő közösség. Ezen a szinten mozog a próféta igéje és így saját korán túlmutat arra, aki így szólhatott tanítványaihoz: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet és az én Atyám szeretni fogja őt.. ." (Ján 14:23). Istennek erre az alapakaratára figyelmezteti Jeremiás a népet, mert ha ezt megveti, akkor azt semmiféle áldozattal pótolni nem tudja. Nem az áldozatnak mint olyannak üzen hadat Jeremiás, hanem a „keménynyakúságnak" (24k). Hiába küldte egyik prófétát a másik után, süket fülekre találtak (27). Ez lesz Jeremiás sorsa is, de emiatt nem léphet ki a szolgálatból, hanem szütelenül hirdetnie kell, hogy a nép vallástétele az áldozatnál csak az ajkak vallástétele, de nem a szívé (vö. És 29:13). 105.