Muntag Andor: Ámósz próféta könyve (Budapest, 1978)

Izráel vétkei 2,6-16

dést sem elvi, eszmei magasságból veszi elő, hanem úgy, ahogyan azt kortársai látták. Az Egyiptomból való kiszabadulás, a negyven éves pusztai vándorlás és a honfoglalás ősi hagyományának arra a vonására mutat rá, hogy az ÜR mennyi jót tett Izráellel, hogy megvédte népét, gondoskodott róla, hazát adott neki, noha nagy és erős ellenségei volt. így kerültek bele ezek a hagyományok Izráel hitvallásába. Arról is gondoskodott az ÜR, hogy ez a sok jótéteménye feledésbe ne merüljön. Izráel története (és ugyanúgy az egyház története is) arról tanúskodik, hogy Istennek mindig voltak külön megbízatással rendelkező emberei. Voltak próféták, akik hirdették az ÜR akaratát, ha kellett, kemény szóval, ha kellett, vigasztalóval. Noha Ámósz az első, akinek saját irata maradt ránk, őt megelőzően is voltak próféták Izráelben (vö. 5Móz 18,15; 34,10.12; lSám 9,9; lKir 17; 2Kir 8 stb.). És voltak názirok, akik az ÜRnak szentelt életükkel, fogadalmaikkal mutatták meg az ÜR iránti hűség példáját (vö. 4Móz 6. r.; Bir 13. r.; lSám 1,11). Ezek nem idegenek voltak, hanem Isten népének tagjai, az ő „fiaik" közül valók. így gondoskodott az ÜR arról, hogy Izráelen végbevitt jótéteményei ne egyszerűen a múlt egyre jobban homályba vesző eseményei legyenek, hanem minden korban megelevenedjenek és aktuálisak maradjanak. Annak, hogy az ÜR igéi mindig aktuálisak, az ige hirdetői és a rendkívül kegyes, Istenhez hű emberek a letagadhatatlan tanúi. Ezért kérdezi: „Nem így van-e, Izráel fiai?" így jut el Ámósz a még súlyosabb vétekhez: Akiket az ÜR küldött, azokat nem akarták elfogadni. A példásan kegyes életű názirokat fogadalmuk megszegésére csábították, vagy talán kényszerítették. Hiszen minden időben az a legjobb önigazolás a vétkesek számára, ha az igazán kegyesek bűnösségét nyilvánvalóvá teszik. Igaz, ilyen konkrét esetet nem mond el az Ószövetség, de Jer 35 elbeszélése arra utal, hogy még a későbbi időben is kísérleteztek ilyennel. Annál több példát tudunk a másik súlyos vétekre: igen gyakran tiltották el a prófétákat a prófétálástól, vesztegették vagy fenyegették meg őket (vö. lKir 18,13; 19,2; 22,13 stb.). Izráel egész történetének egyik jellegzetes vonása az, hogy erőszakkal némították el azokat, akiket az ÜR prófétának küldött hozzájuk (vö. Mt 23,29—31. 37—39; ApCsel 7,52). Ámósz maga is megérte, hogy ezt mondták neki: ne prófétálj itt (Ám 7,12). A vétkesek soha nem akarták tűrni vétkeik leleplezését, mindig azt gondolták, 46