Kiss Jenő: A megigazulás útja. Törvény vagy evangéliom. A Galáciai levél (Sopron, 1941)
A levél magyarázata
7 lyek egyre jobban eltávolítottak Istentől, az ő haragját híva ki ellenünk. Krisztus haldia által ez a szabadulás bekövetkezhetik. Megszabadít e jelenvaló gonosz világból. Ε világban tehát a bfin uralkodik. (Ef. 6, 11.-18.; Kol. 1, 13.) Felfogásának értelme nem az, hogy a hívőnek tehát ki kell menekülnie a világból,, ez lehetetlen; a hívő is a világban él, de már nem e világ urának hatalma alatt; ez épen Krisztus műve, amely pedig végsősorban Isten embermentő kegyelmét és szeretetét bizonyítja. A használt görög szó „aión" aeon, világkorszakot jelent. Az írás két világkorszakról tud. Az egyik a jelen világ, ill. világkorszak, e vilájr urának, a sátánnak hatalma alatt álló. A másik az „eljövendő", a Krisztus hatalma alatt álló. Időileg nem lehet a kettőt teljesen széjjeltartani, csak annyit mondhatunk az Újszövetség alapján, hogy az „eljövendő" világkorszak tulajdonképen Krisztus személyével már elérkezett, már betört a régi aeonba, és egyidejűleg van meg vele; Krisztus híve már most az új aeonban él. Krisztus visszajövetelekor, a paruzia alkalmával diadalmaskodik teljesen az új világkorszak a régi felett, amikor Krisztus minden eilenségén úr lesz. A hívek tehát már most, a Krisztus feltámadása és visszajövetele közötti időben az elrejtve bár, de meglevő új aeon fiai. Ennek felismerése a háború utáni theológiának, amely az addig elhanyagolt eschatológiai felfogást a középpontba helyezte, a reformáció nyomán helyes irásszerű felismerése. A Krisztus feltámadása és visszajövetele közötti idő tehát az, amelyben tulajdonképen az egész világ élete lefolyik, ha mindjárt a „világ" erről nem tud is, vagy nem is akar tudni. Már a kezdetén ott áll a jövendő felé mutató feltámadás, és a fejlődés lezárásakor, Krisztus visszajövetelekor ott áll az ítélet. Az örökélet reménységében él a hívő, az ítélet árnyékában a világ. Isten szeretete a végső alapja megmentetésünknek, az írás nyelvén szólva megváltatásunknak. Istennek e szeretetét bizonyítja az is, hogy ő a mi Atyánk. Már itt kitűnik a galáciai gyülekezetekben lévő tévelygés lényege. A tévtanítók konkolyhintése folytán Krisztus személyének és művének egyedülálló jelentősége vált kérdésessé, pedig nem szabad arról megfeledkezniük, hogy, amikor megváltatásunkról van szó, akkor az ember semmi és Isten minden. Ebből nem engedhet az apostol, mert különben az evangéliom örömhírének meghamisításáról lenne szó. Az ember igyekezete, tudása, Istent kereső buzgósága figyelemreméltó lehet, ismerete profán téren elismerésreméltó — ez is Isten ajándéka —, de, amikor a bűn hatalmától való szabadulásunkról van szó, akkor némuljon el az ember, mert itt Istené a szó és a cselekvés. Az ember itt nem követelhet, csak kérhet. Az apostolnak volt alkalma arra, hogy Tarsusban, ahonnan származik, Antióchiában, amely működésének középpontja volt, de Jeruzsálemben is a rendezett római világbirodalom kultúráját és hatalmát emberi szempontból megismerhesse. De mindez semmi, amikor Istenhez való viszonyról van szó. (Phil. 3, 7—8.) Sőt kevesebb, ill. rosszabb a semminél: Mindez a bűnös világ, minden fénye ellenére is. Ágoston megértve az apostol gondolatát, találóan szól arról, hogy a pogányok erényei fénylő bűnök. Ε világ fejlődése az ítélet felé való haladás. Magárahagyatva kárhozat a sorsa. Töretlenül felfelé való haladásról nem lehet szó. Az emberi idealizmus e tekintetben csalóka, és veszedelmes tévedés. A világháború szörnyű pusztításai döbbentették erre rá a gondolkozó világot, és a háború után a theológiai gondolkodás főként az ú. n. dialektikus theológia erőteljes hangsúlyozására nyomatékosan utal e ponton is a háttérbeszoruló bibliai, apostoli felfogásra. Az ember nem beszélhet önmegváltásról, fokozatos tökéletesedésről. Szabadulásának alapja egyedül Isten szeretete, amelyről a Róm. levél is hangsúlyozottan szól 5, 6. és 8, 32.-ben. Ezé az Atyáé, akinek kegyelme a végső alapja az ember megváltatásának, a dicsőség; legyen is, az ember részéről, mindörökké. Tehát őt kell dicsőíteni örökké.
