Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 32. 33. felébreszti azt a gondolatot, hogy Jézus az úrvacsorában válik a gyülekezet számára az élet kenyerévé. Az 52—59. vs.-eket az evangélista úgy szövegezi meg, hogy mintegy átizzik rajtuk mindannak az áldásnak a boldog tudata, melyet a gyülekezet az úrvacsorából merít. A 60—65. versek lezárják a vitabeszédet. Jézus azért azt mondta nekik: Bizony, bizony mondom nektek: nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Istennek kenyere az, aki a mennyből száll alá és életet ad a világnak. Ekkor azt mondták neki: Uram, add nekünk mindenkor ezt a kenyeret! Jézus így szólt hozzájuk: Én vagyok az életnek a kenyere. Aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki hisz bennem, nem szomjazik meg soha. De mondottam már nektek: láttatok ugyan engemet, de mégsem hisztek. Akit nekem adott az Atya, mind hozzám jön, és aki hozzám jön, azt nem taszítom el. Mert azért szállottam alá a mennyből, hogy cselekedjem nem a magam akaratát, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak akarata, aki küldött engem, az, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. Mert ez az én Atyám akarata, hogy örök élete legyen mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne. Én pedig feltámasztom őt az utolsó napon. A galileabeliek jelkívánására Jézus ünnepélyes nyilatkozattal felel: ez szolgál kiindulópontul a következő vitabeszéd számára. „A mennyből való kenyeret nem Mózes adta": már Zsolt. 78, 24 is azt hirdeti, hogy Isten „hullatott reájuk mannát eledelül". Istennek ez az ajándékozása pedig nem a múltnak egy régen letűnt eseménye, hanem Isten most ad: „az Atya adja a valódi, mennyből való kenyeret". Amit Jézus hallgatói csak a messiási üdvkor jelének gondoltak, az valóra válik: eljön az óra s az most van, mert az Istennek az ajándéka valóban kenyér. Ezt mutatja, hogy „életet ad a világnak". A görög szöveg fogalmazásában van valami rejtélyesség, melyet a fordítás nem tud érzékeltetni. A ,,kenyér"-t jelentő görög szó („artos") t. i. hímnemű s ennek következtében az egész mondat szerkesztésén végigvonul a hímnem. Ez egyfelől természetszerűleg nem mond többet, mint hogy olyan Istentől ajándékozott kenyérről van szó, „amely a mennyből száll alá", s ennyiben ez a „kenyér" is valami dolognak látszik. Másfelől azonban a mondatnak az a szövegezése, amely szerint hímnem vonul azon végig, már sejtteti, hogy nem valami földi kenyérrel párhuzamba hozható eledelről, ,,dolog"-ról van szó. A mondat maga is titokzatos utalás arra, aki utóbb úgy nyilatkoztatja ki magát, hogy ő maga az élet kenyere. Meg kell e mondatban figyelni még azt a második mozzanatot is, hogy ez az Istentől származó kenyér a világnak ad életet. A galileabeliek a manna-csoda ismétlésére való célozgatásukkal a maguk, vagy pontosabban a zsidóság számára kérik a mennyei kenyeret. Az a kenyér, melyet Isten ád, felülemelkedik a messiási remény szűkkeblű önzésén és az egész világnak ád életet. Ez az ige tehát folytatja az evangéliumban elejétől fogva jelentkező vonalat, mely mindig újból és nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Krisztus a világ bűnét eltörlő bárány (1, 29) és így a világ üdvözítője (4, 42). •100