Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)
Az életet, ill. halhatatlanságot adó eledelnek a gondolata és reménysége éppen olyan ősi vágyálma az emberiségnek, mint az életet adó víznek a képzete. Az istenek eledele, mely halhatatlanságot biztosít (mint pl- a görög „ambrosia"), a vallástörténetben is sokszor jelentkező motívum. János evangéliumában nem ilyen „misztikus" eledelről van szó, azonban meg kell mégis említeni ezeket a képzeteket, mivel megérttetik, hogy az élet kenyeréről szóló ige milyen' széleskörű visszhangot kelthetett az evangélium első olvasóiban. Az elmondottaknál is fontosabb azonban, hogy a késői zsidóság, különösen az írástudomány a törvényben kereste az életet adó erőt. Olyan helyek alapján, mint Péld. 3, 8. 18; 8, 35 a törvényt nevezték az életet adó „orvosság"-nak, vagy a törvényben vélték megtalálhatni az Eden-kertbeli „élet fáját". Amint láttuk, 1, 17 szembeállítja Mózest és a törvényt a Krisztusban kinyilatkoztatott kegyelemmel és igazsággal. Ez feljogosít arra a feltevésre, hogy azok a különféle fogalmak és képek, melyek mind Jézust állítják az olvasó elé mint olyat, aki életet ad, az evangélista kortársainak nagyon érthető formában azt is mondják: Nem a törvény, hanem egyedül Krisztus ad életet! 4 A gelileabeliek válasza ismét jellemzi a gondolkodásukat: amikor a messiási remény értelmében kérik a mennyei kenyeret, akkor is testi, földi kívánságaiknak a kielégítésére törekszenek. A messiási remény is önző célok szolgálatába kerül. Van azonban ennek a kívánságnak olyan mozzanata is, mely túlmutat az elkorcsosult messiási reményen. Ahogy a samáriai asszony is azért kért „élő vizet" Jézustól, hogy ne kelljen fáradságos munkával vizet hordania a Jákób kútjáról, úgy ebben a kérésben is megnyilatkozik az az általános emberi törekvés, hogy még a .„szent" dolgokat is emberi érdekek szolgálatába állítsuk, — hányszor palástolta az egyháztörténet folyamán is az egyházi szolgálat „érdeke", vagy a hitvalláshoz és a tanhoz való ragaszkodás az emberi érdeket, sokszor a hatalomhoz való ragaszkodást is! Az ember minden isteni dolgot a hatalmába akar keríteni, hogy vele önmagát biztosítsa. Jézus nem utasítja el azt a kereső vágyódást, mely a galileabeliek kérésében minden emberi önzés és bűn torzítása ellenére mégis csak jelentkezik s erre a kereső vágyódásra válaszol a kinyilatkoztatás igéjével: „Én vagyok az élet k°.nyere". 4 2 Ezzel a mondattal új síkra tevődik át a beszélgetés: a „mennyei kenyér" nem olyan isteni adomány, amelyet az ember elsajátíthatna ési birtokolhatna, hogy segítségével biztosítsa magát vagy biztosítsa magának az örök életet. Az Isten ajándéka, mellyel magát az Öt kereső embernek kinyilatkoztatja és neki az önmagához vezető utat megnyitja, nem valami isteni rend, „törvény", melynek megtartása és betöltése az Istenhez való viszonyt megszilárdítaná, „normálissá" tenné. De az nem is valami „igazság", — mint például az isten-eszme tisztult fenköltsége, — melynek felismerésével az ember képes volna felemelkedni Istenhez, hogy azt megvalósítsa. Az Isten ajándéka maga az Isten Küldöttje, az az ember-Jézus, aki éppen esendőségében lép fel avval a paradox igénnyel, hogy benne, igéjében és cselekedetében maga Isten közeledik kegyelmével hozzánk. Ez az igény végkép paradox marad, — semmiképen sem igazolható értelmes okokkal, — különben emberi igény volna, kiszolgáltatná magát nekünk embereknek és elveszítené isteni feltétlenségét. Csak egy ismertető jele van neki: Krisztus nem önmagát, hanem az Atyát hirdeti, « V. ö. ehhez még a ,,Ftlggelék"-ben „Az ,én vagyok'-kezdetű igék és az ú. n szakrális stílus" r. alatt! '34. 35. •101
