Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

és felavatta őt küldetésére. A hitelesítő bélyeg azok a cselekedetek, melyeket az Atya ad neki (v. ő. 5, 36), azok a „jelek", melyek isteni dicsőségét tanúsítják (v. ö. 2, 11). A galileabeliek szívesen „munkálnák", azaz szereznék meg „az Isten műveit". Ez a szokatlan kifejezés első sorban azt jelöli meg, amit Isten maga mint a saját művét visz véghez, de jelenti azután azt is, ami mint „mű", mint teljesített feladat és véghez vitt munka Istennek kedves. A galileabeliek szívesen véghezvinnék a szükséges cselekedeteket, „megdolgoznának" azért, hogy Isten is megcselekedje rajtuk a maga csodálatos műveit. Ezzel ők maguk is kedvesekké lennének Isten előtt. Azonban emberi elszántságból, szorgalomból, sőt a legodaadóbb vallásosságból és rajongásból nem születik meg ez az Istennek tetsző „mű", legyen az akár erkölcsi cselekedeteknek a sorozata, akár istentiszteleti cselekmények (imádságok stb.) szakadatlan láncolata. „Istennek a műve" (Jézus szándékkal használ az előző vers többesszáma után itt egyes' számot), vagyis az, amit az Isten véghez visz az emberen s amit tőle követel, az, „hogy higgyen abban, akit ő küldött el". Ebben a hitben nyeri el az ember az Ember Fia ajándékát, az életet. A galileabeliek azonnal megértik, hogy Jézus maga az Isten küldötte s önmaga iránt követel hitet. Ezért „jelet" követelnek tőle, hogy azt látva, higgyenek benne. A zsidó gondolkodás számára természetes követelésnek látszik, hogy a messiás is éppen úgy jellel igazolja a maga küldetését, mint a próféta. Az írástudomány ezért igyekezett az Ószövetség segítségével megállapítani a messiási üdvkor jeleit. Az írásban megígért jelekről olvasható mintegy le, hogy mennyire haladt előre Isten órájának a mutatója. A messiási kor ismertető jelei közé tartozik az írástudomány szerint, hogy meg fognak ismétlődni azok a jelek, melyek az „első szabadítás", t. i. a Mózes által véghezvitt szabadítás idején történtek. így várták azt is, hogy a messiási üdvkorban ismét manna, mennyei eledel (v. ö. II. Móz. 16) száll majd alá a mennyből. Erre utalnak a galileabeliek is, amikor Jézustól jelet követelnek s kérdezik tőle, mintegy saját szavát idézve, hogy „mit munkál", azaz milyen Istennek kedves művet visz véghez. 6,32—65: Jézus az élet kenyere. A galileabeliek jelkívánása indítja el azt a hosszú vitabeszédet, melynek központi fogalma az „élet kenyere", témája pedig, hogy az élet kenyere Jézusban szállt alá. Ezt mondják meg a 32—35. versek. Ezek alkotják az egész fejezet gerincét és mutatják meg az egész vitabeszéd summáját. Ehhez a rövid és önmagában nagyon világos szakaszhoz csatlakozik a második szakasz, a 36—40. versek: Jézus Isten akaratát teljesíti, amikor befogadja azokat, akik hozzá jönnek. A 41. verssel új mozzanat lép föl a vita során: eddig galileabeliek vitatkoztak Jézussal, most (talán Jeruzsálemből jött) új ellenfelek szólalnak meg. Ezáltal az eddiginél is élesebbé válik a vita és erősödik az ellenállás Jézussal szemben. A vitabeszédnek a 41. verssel kezdődő második fele is két szakaszra oszlik. Az első szakasz (a 41—51. versek) szerint a mennyből alászállott kenyér Jézus, annak ellenére, hogy kortársai ismerik „származását". Jézus a saját testében az élet kenyere. Az 52—59. versig terjedő második szakasz arról szól, hogy Jézus csak úgy az élet kenyere, ha valóban esszük testét és isszuk vérét. Már az előző szakasz végének a szövegezése 28. 29. 30. 31. •99