Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)
egyformán, azt jelentenék, hogy küldetését, valamint a kinyilatkoztatást emberileg igazolná, emberi biztosítékokkal bástyázná körül és így végső eredményben emberektől tenné függővé, emberek kezébe szolgáltatná ki. Kiszolgáltatná éppen azoknak, akikről tudja, — mert belelát az emberi lét rejtelmeibe, — s így felismerte, hogy „nincsen bennük Isten szeretete". Ez mindenek előtt azt jelenti, hogy Istennek az a szeretete, mellyel kiválasztotta őket és népévé tette a zsidóságot, nem maradt meg bennük, ezért nem is viszonozzák Isten hozzájuk lehajló szeretetét szeretettel és ragaszkodással, engedelmes hittel. Más szóval: nincs bennük szeretet Isten iránt. Mivel Istennek a szeretetét így elutasították, azért nem fogadják be és nem ismerik el küldöttét, Jézust sem, aki „az Atya nevében", azaz az Atya megbízásából jött. Elismernek és befogadnak olyanokat, akik „a maguk nevében", azaz isteni küldetés nélkül, saját emberi elgondolásukból, vagy — ha úgy tetszik — vallásos rajongásból, beképzelt küldetéstudattal jönnek. Ennél a kifejezésnél valószínűleg arra a sok „hamis messiás"-ra kell gondolni, akik a Kr. u. 1. században mindúntalan megjelentek és bizony elég sok követőre találtak. 3 9 A vallásos ember rajongása tüzet fog mások rajongásától. Mások rajongásában önmagát, saját vágyait és törekvéseit ismeri fel, ezért adózik nekik elismeréssel. De éppen ez az elismerés lesz a hit akadályává. Nem tud hinni az az ember, aki másoktól, — embertársaitól — fogad el elismerést, hírnevet, ill. embertársainál keres elismerést és nem egyedül Istennél, — az egy és egyetlen Istennél! — keresi a maga „elismertetését", „hírnevét". Egymás elismerése „életbiztosítás", egzisztenciánk bizonytalanságának, Istentől függésének a megszüntetés^, hogy látható és ellenőrizhető, hatalmunkban levő emberi kapcsolatok révén nyerje el létünk szilárdságát. Ezért áll az emberi eismerés és hírnév Isten és mi közénk, ezért teszi lehetetlenné, hogy teljesen Istenre hagyatkozzunk, egzisztenciánk biztosítását teljesen tőle kérjük, várjuk, vagyis „higygyünk". Csak aki hisz, keresi hírnevét egyedül Istennél, és aki hírnevét egyedül Istennél keresi, az hisz. Jézus igéje súlyos szemrehányássá, sőt váddá és ítéletté lesz. Pedig nem Jézus emel vádat a vallásosságában hitetlenné lett nép ellen. Más valaki vádolja őket: Mózes. Az a Mózes, akire az ótestamentomi nép úgy tekintett, mint legfőbb „ügyvédjére", „pártfogójára" és védőjére: „benne reménykedett". Mózes törvénye azonban tanúbizonyság Jézus felől (v. ö. 38. vs.!), ezért ugyanez a törvény váddá lesz, amikor ellenfelei szembefordulnak Jézussal. Ha Mózes törvényének hinnének a kegyesek, akkor egyúttal hittel fogadnák Jézust is: a kettő elválaszthatatlanul összetartozik. Azonban Jézust elutasítják, ezért a törvényhez ragaszkodó, sokszor fanatikus vallásosságuk hitetienséggé válik. Ha pedig hisznek a „betűnek", melyet napról-napra tanulmányoznak és emlékezetükbe vésnek, mimódon hinnének annak a „beszédnek", mely éppen a hitetlen ember szemében elröppenő szónak, üres beszédnek látszik! A vallás és kegyesség ítéletté válik, akármilyen hűséges „egyháziasság" is, vagy nagyszerű tettekkel dicsekvő „keresztyénség", ha hitetlenséget takar el és ha érvényes ellene a próféta vádja: „E nép szájjal közelget hozzám és csak ajkaival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem" (Ézs. 29, 13). 39 Több magyarázó ennél a mondatnál a Hadrianus császár idején Palesztinában fellépő Bar Kochbára gondol (Kr. u. 132—135). Ez azonban már csak azért sem helyes, mivel az evangélium jóval korábban keletkezett, űjabb leletekből tudjuk, hogy az evangéliumot már Kr. u. 100 táján ismerték Egyiptomban. 43. 44. ) 45. 46. 47. •93
