Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)
19. 20. 21. sek, mint pl. a fáraó, Nabukodonozor, Hirám, Tirus királya és Joás, Juda királya (836—797 Kr. e.) az írástudók véleménye szerint önmagukat istenítették. Mindezek szégyenbe és gyalázatba fulladtak. Mert ha valaki magát Istennel teszi egyenlővé, ez minden zsidó hallgató számára annyit jelent, hogy az illető függetleníti magát Istentől. Az ember önmagát Isten mellé csak oly módon, állíthatja, hogy Isten trónjára ül, nem Istennek engedelmeskedik, hanem Isten ellen lázad. Ha ezt a zsidó gondolkodást ismerjük, akkor értjük meg, hogy mit jelent igazában az a vád, hogy Jézus „Istennel teszi magát egyenlővé", azáltal, hogy Istennel egészén sajátos viszonyban tudja magát. E szerint a vád szerint Jézus a fáraónak, Nabukodonozornak és más az Isten ellen lázadóknak a sorába kerül s megérdemli, hogy kitaszítsák és kürtsák Izráel közösségéből. Ezért akarják őt „még inkább megölni a zsidók". E mellett a vád mellett szinte eltörpül a szombatnapi gyógyítás. Jézus következő beszéde éppen erre a vádra válaszol. Jézus a váddal szembehelyezi személyének, azaz Istenhez való viszonyának a titkát. Fiú-volta nem lázadás Isten ellen, hanem ellenkezőleg, tökéletes engedelmesség és ilyen értelemben az Atyával való egység. 3 0 János evangéliumán a legkülönfélébb formákban végigvonul ennek a hangsúlyozása (v. ö. 4, 34; 5, 36; 6, 38; 9, 4; 10, 18; 10, 30; 12, 49; 14, 31; 15, 10; 17, 4, stb.). Itt alapvető módon nyilatkozik meg. Jézus ünnepélyes formában („bizony, bizony") hangsúlyozza, hogy „a Fiú nem cselekedhetik magától semmit sem", azaz nem viheti véghez a saját, Istentől függetlenített vagy éppen ellene lázadó akaratát. Ha ezt tenné, akkor már nem is volna a Fiú. Tekintete mindig az Atyán függ s azt cselekszi, ill. úgy cselekszik, amit és ahogyan az Atyát látja cselekedni. A Fiúnak az Atya iránti engedelmessége azonban nem tisztára alárendelt függőség, nem a kényúr akaratának szolgai teljesítése, hanem osztozás Isten művében, pontosabban az ő művének keresztülvitele, befejezése (v. ö. 4, 34): „amit az Atya cselekszik, azt cselekszi ugyancsak a Fiú is". Istennek és a Fiúnak ez az egészen egyedülálló, páratlan és soha meg nem ismételhető viszonya abban gyökerezik, hogy „az Atya szereti a Fiút" (v. ö. 3, 35). Ez azt jelenti, hogy Isten őt választotta ki önmaga kinyilatkoztatására s ezzel együtt a váltság művének a keresztülvitelére. Az Atya önmagát tükrözteti a Fiúban, Krisztus „az Isten képmása", — ahogyan Pál mondja (II. Kor. 4, 4; Kol. 1, 15). Az Atyának a Fiú iránti szeretete éppen az, hogy a Fiún keresztül cselekszik, hogy „mindent átad neki" (Mát. 11, 27; Ján. 3, 35), vagy ahogyan itt olvassuk, „mindent megmutat neki", azaz láthatóvá teszi neki saját cselekedeteit, műveit. De nemcsak olyan értelemben teszi láthatóvá műveit előtte, hogy azokat mintegy szemlélheti, hanem át is adja neki, amit cselekszik, rábízza saját müveit, üdvösségünk szerzését, a váltság művét (v. ö. 5, 36; 17, 4). Amit Krisztus eddig cselekedett, azt is az Atya „mutatta" neki, bízta rá, de „mutat neki", az eddigieknél, t. i. a betesdai beteggyógyításnál még „nagyobb dolgokat" is, azaz elvezeti őt még nagyobb, még inkább csodálatot ébresztő művek cselekvésére (élet adása pl. Lázár feltámasztásában és rábízza a megváltás művének keresztülvitelét). Az Atya mindent átad a Fiúnak, hogy véghezvigye és befejezze a megváltás művét. Ezt a következő vers két irányban írja körül. Egyik, hogy a Fiú „megelevenít". Isten kezében van az élet, magának tartotta 36 v. ö. a „Függelék"-ben ,,A Fiú egysége az Atyával" c. alatt. •86
