Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

fenn, hogy életet adjon, a halottakat egyedül 6 támaszthatja fel sírjukból. Nem is adja ki ezt a hatalmat a kezéből. De a megváltás művének keresztülvitelére hatalmat ad a Fiúnak, hogy „megelevenítse, akiket akar". Nem önkényesen cselekszi ezt, úgyhogy tetszése szerint válogathatna ki egyeseket: ez hamis értelmezés volna. A kifejezés inkább arra utal, hogy Isten teljes hatalmat adott a Fiúnak. Amit akar, azt meg is cselekszi; akinek életet akar ajándékozni, annak valóban ad is életet. De Krisztus nemcsak „megelevenít", hanem ítéletet is tart. A kettő elválaszthatatlanul összetartozik. Hiszen az élet ajándékát is „ítélet" alapján nyerjük el, s akik ezt az ajándékot nem nyerik el, azok „ítélet" alá kerülnek, azaz elítéltetnek. Az egész Újszövetségnek egyértelmű meggyőződése, hogy Isten „az ítéletet teljesen átadta a Fiúnak", v. ö. Mát 25, 31—46; II. Kor. 5, 10, stb. Az élet ajándékozásával és az ítélet tartásával a Fiú teljesen az Atya oldalára kerül s ezért ugyanazt a tiszteletet igényli, mint az Atya. Nem lehet az Atyát tisztelni, imádni és elutasítani a Fiút, mert „aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldötte". Hazuggá lesz Istennek az a szolgálata és tisztelete, mely a Fiút elutasítja, hiszen az Atyától nem választható el a Fiú, éppen az, akinek az Atya mindent átadott. Ezért nem lehet az Atyának, Istennek engedelmeskedni, neki szolgálni, ha valaki elutasítja a Fiút. Hiszen Istennek éppen azzal engedelmeskedünk, ha az általa küldött Fiúnak engedelmeskedünk, ha őt tiszteljük. Ez éppen a zsidóság „tragédiája", sőt több: a bűne, hogy ragaszkodni akar Istenhez s az ő törvényéhez, de elutasítja Krisztust. Nem veszi észre, hogy Isten iránti engedelmessége hazuggá, Istenhez való ragaszkodása önös lázadássá válik éppen Isten ellen, mivel megveti és megtagadja azt, akit maga Isten küldött. Krisztuson kívül nem lehet az Atyához közeledni és Krisztus megkerülésével nem lehet Istent sem megismerni, sem pedig neki szolgálni. Ezt nem veszi észre és erről feledkezik meg minden olyan modern kegyesség is, mely keresi ugyan Istent, de nem Krisztus által közeledik hozzá. Akik Istent úgy akarják imádni és megismerni, hogy elvetik a Krisztusban adott kinyilatkoztatást, azok kénytelenek emberi gondolatok szerint maguk megalkotni maguknak az Isten-képet. Bármilyen magasröptű, finoman megalkotott, fenséges és spirituális legyen is az ilyen Isten-kép, az mégsem lehet „igaz", mert csak emberi elgondolás és kitalálás, — akárcsak a primitív népek bálványa. Két ünnepélyes nyilatkozat írja le közelebbről, mit jelent az, hogy a Fiú életet ad. Mindegyiket kettős „bizony, bizony" vezeti be s ez mutatja, hogy alapvetően fontos nyilatkozatokkal, kinyilatkoztatási igékkel van dolgunk. Az első nyilatkozat emlékeztet 3, 18-ra s új formában mondja azt, amit ott olvastunk: aki Krisztusban hisz, annak örök élete van. A „hitet" pontosabban körülírja az a megjelölés: „aki hallja az én igémet". „Hallani" ebben az összefüggésben nem annyit jelent, mint a hallás érzékszervével felfogni a hangot, hanem jelenti annak az elfogadását, amit érzékszervünk hallott, meghallott és felfogott. Az igét csak az hallja, aki úgy hallja meg, hogy döntés elé kerül s elfogadja, aláveti magát annak, ahogyan az ige az illető felől dönt. így „hallani" az igét éppen annyit jelent, mint „hinni" Istennek, annak, aki őt, t. i. a nekünk életet ajándékozó Krisztust küldötte. Amikor hallom az igét s benne feltárul Istentől elszakadt emberlétem nyomorúsága, amikor ez az ige ebből a nyomorúságból, a „világ"-ból hív Istenhez és iránta való új engedelmességre, amikor az ige hívása annak a döntésnek a lehetősége 22. 23. 24. •87