Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

melyet Jézus ad. Ennek a kinyilatkoztatásnak a fényében szertefoszlik annak a hegynek — a Garizim-nak — a dicsősége, melynek tövében Jákób kútja van, de ködbevész Jeruzsálem dicsősége is: abban az „órában", mikor Isten elhozza a népekre kinyilatkoztatásának, ítéletének és kegyelmének napját (v. ö. Jel. 21, 22), nem lesz templom és nem lesz Isten imádása földön épült szentélyekhez kötve, — álljanak azok akár a Garizim, akár Sión szent hegyén Jeruzsálemben. Amíg ez az óra el nem érkezik, áll a prófétai ítélet: „Ti — samaritánusok — azt imádjátok, amit nem ismertek". Hiszen a samaritánusok elszakadtak Istennek a próféták által adott kinyilatkoztatásától, mintegy betokosodtak, amikor megálltak a Mózes törvényénél és a prófétai iratokat elvetették. Istentiszteletük, vallásos életük az elődöktől örökölt szokássá lett, de hiányzott belőle a Lélek, aki közösséget teremt Istennel. Ahol ez hiányzik, ott nem tudják, hogy mit imádnak. Ezzel szemben Izráel „ismeri, amit imád". Istentől kapta a kinyilatkoztatást, hozzá szólt Isten a próféták által és a törvényen, valamint a prófétai igén keresztül állandóan szól hozzá Isten. Ez a kinyilatkoztatás emeli ki Izráelt a népek sokaságából, de nem azért, hogy kiváltságos helyzetében önmagának tetszelegjen, hanem azért, hogy eszközzé legyen Isten kezében, eszközzé, melynek segítségével Isten keresztülviszi üdvösségszerző művét a népek sokaságában: „az üdvösség a zsidók közül támad". A ,,zsidók"-nak ezt az „előnyét", ezt az Isten által nekik nyújtott kiváltságot Jézus abban az evangéliumban állapítja meg, amely különben a legélesebb formában foglal állást a hiteten zsidósággal szemben. De a kiváltság csak „történeti" előny, nem biztosíték akkor, amikor elérkezik az „óra". Isten üdvösséget szerző kinyilatkoztatásának, kegyelmének az „órája" pedig „most" van: akkor, amikor eljön. Ebben az „órában" nem a szent hegyek templomait megtöltő imádkozó kegyesek azok, „akik Istent igazán imádják". Istent „igazán" azok imádják, azok tehát az „igazi" , a „valódi" kegyesek, akik úgy imádják Istent, ahogy ő azt megkívánja, akik „Lélekben és igazságban imádják az Atyát". Ilyen kegyeseket kíván Isten, aki maga is „Lélek". Ezzel az igével Jézus nem ad Istenről mintegy metafizikai meghatározást, éppen úgy, mint ahogy az sem logikai értelemben vett „meghatározás", hogy Isten „szeretet" (I. Ján. 4, 16) és „világosság" (I. Ján. 1. 5). Egyik esetben sincs szó t. i. Isten metafizikai „lényegéről", hanem mindegyik „meghatározás" azt mondja meg, hogy Isten hogyan nyilatkozik meg, kinek s minek mutatkozik akkor, amikor kinyilatkoztatja magát. „Isten Lélek": ez a megállapítás azt mondja, hogy Isten a világban mint a Lélek munkálkodik, hat és cselekszik. „Lélek" (görögül: iiveOjxa, latinul: spiritus) pedig nem test nélküli, elvont „metafizikai" valóságot jelöl meg, olyasvalamit, ami szemben áll az emberi, „testi" és mulandó létformával, hanem Lélek az Istennek csodás újjáteremtő er.eje, mellyel a halálban életet munkál és önmagával közösségbe von. Ezért távol kell tartani ettől az igétől minden olyan gondolkodást, mely benne elsősorban a primitív gondolkodást és vallásosságot legyőző, „filozófiai emelkedettségű" istenfogalmat keresi, hogy t. i. e szerint az ige szerint Isten minden korláttól ment, a tér és idő fölött álló, ezektől független „szellem". Jézus nem filozófiai magasságokba emeli az istenfogalmat, — semmiféle „istenfogalom" sem tudja megközelíteni Istent, nem tudja fogalmakba beleszorítani lényét, még kevésbbé tudja őt megragadni, — hanem megmutatja, hogyan munkálkodik Isten és hogyan ismerhetjük fel Istent művében. Isfen csodálatosan, számunkra megfog22. 23. 24. •75