Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

25. 26. 27. hatalan és kifürkészhetetlenül titokzatos módon új életet teremt, „új szívet" és „új lelket" teremt bennünk és a vele való közösség ajándékában részeltet bennünket: ezért Lélek az Isten. Mivel pedig Isten ilyen értelemben Lélek, azért „akik imádják őt, szükség, hogy Lélekben és igazságban imádják". Sokszor lehet ennek az igének olyan értelmezésével találkozni, mely szerint az a minden vallásos szertartástól, sőt minden megkötött formától független istentiszteletet jelenti. Isten imádása e szerint az értelmezés szerint nincs meghatározott helyhez (templomhoz), megállapított istentiszteleti időkhöz kötve, hanem lélekben és igazságban való imádássá akkor lesz, ha az ember spontán módon, saját szellemiségének az erejével emelkedik fel Istenhez, nem idegen, ráerőszakolt formák szerint imádkozik, hanem saját magát, tiszta szubjektivitását adja. Az ilyen értelmezés azonban a mai ember gondolatvilágát vetíti bele az igébe. Kétségtelen ugyan, hogy Isten igazságban való imádásának nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy az ima belsőleg igaz legyen és tiszta szívből fakadjon. Ebben az igében azonban nem erről van szó. Istent Lélekben imádni azt jelenti: imádni őt Szentlelke által, vagyis úgy, ahogyan arra a Lélek vezet el bennünket. Istent igazán imádni csak a Lélek által lehet: minden olyan imádás, melyre nem a Lélek tanít, emberi elgondolás és jószándéka ellenére is bűnös emberi elgondolás. Hiszen az imádság Istenhez való viszonyunk megnyilatkozása és e viszonyunk igazzá és helyessé csak akkor lesz, ha azt rtem mi próbáljuk a saját elgondolásunk szerint formálni, hanem ha azt Isten formálja, azaz Lelkével alakítja. Istennek ez a Lélek által munkált tisztelete „igazságban" való imádás is, mert maga a Lélek teszi igazzá és Jézus vezet el hozzá, aki maga áz igazság (14, 6). A samáriai asszony Jézus igéjére válaszolva a messiásra utal, s ezzel mintegy vitássá teszi, elhárítja azt, amit Jézus mond. Ha az aszszony el is ismeri Jézus próféta-voltát, Isten igaz imádásáról — véleménye szerint — csak a messiás hozhat végleges és megdönthetetlen kinyilatkoztatást. Csak a messiás lesz az, aki „mindezekről hírt hoz majd, amikor eljön". A messiástól várt kinyilatkoztatás oldja meg az emberi gondolkodással eldönthetetlen, sőt a próféta számára is megközelíthetetlen kérdéseket. De éppen ennek a kinyilatkoztatásnak az „órája" „van már most". Ezt nem látja az asszony. Jézus azonban éppen ezt tárja fel,, mikor, kinyilatkoztatja önmagát: „Én vagyok, aki szólok hozzád". Ö az, akire reménységgel tekint minden Istent kereső vágyódás. Ő az, akinek eljövetelét zsidók és samaritánusok várják. Amikor Jézus így nyilatkoztatja ki magát, döntés elé állít és hitet követel. Ebben a kinyilatkoztatásban teljesíti Jézus az asszony kívánságát, mellyel „élő vizet" kért tőle: amikor Jézus igéjében önmagát ajándékozza oda, akkor ez az ajándék „örök életre buzgó vízforrássá lesz benne", hiszen Jézus igéje „örök életnek beszéde" (6, 68). A 27. verstől fogva az evangélista új helyzetet rajzoL A városból visszatérnek a tanítványok és csodálkoznak, hogy Jézus asszonnyal beszél. Nem az lepi meg őket, hogy Jézus samaritánussal áll szóba, amint arra a 9. vers alapján lehetne gondolni, hanem azon lepődnek meg, hogy asszonnyal beszél. Az írástudomány ránk maradt emlékeiből is tudjuk, hogy a nyilvános érintkezést férfiak és nők közt a zsidó szokás igen megszorította. Pl. a rabbinövendéknek felrótták, ha utcán aszszannyal beszélt s ez állott akkor is, ha az illető a legközelebbi hozzátartozói közé tartozott (pl. felesége, vagy leánya, vagy nőtestvére volt, •76