Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Az Ige testté lett (1,1-18)

a reménységben teljesedik ki: „megjelenik az Űr dicsősége és minden test látni fogja azt" (Ezs. 40, 5)- E mellé az ószövetségi remény mellé és vele egyvonalba kell állítani az újszövetségi Ígéretet és reménységet: „Akkor meglátják az Embernek Fiát eljönni felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel" (Márk 13, 26). Az egész gyülekezet pedig várja „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését" (Tit 2, 13). Röviden ennek a fordulatnak a jelentőségét így foglalhatjuk össze: az Ószövetség Istennek a magát megjelentő és e világban kinyilvánító transcendens fenségét, majestas-át jelöli meg és ragadja meg a „kábódbóía-dicsőség" szóval. Isten kinyilatkoztatásának ez a ragyogó fensége és transcendens majestasa közelít a bűnbe süllyedt világhoz Jézus Krisztusban az evangélium üzenete szerint. Ezért az az ószövetségi reménység teljesedik be Krisztus „dicsősége megjelenésében" (I. Pét4, 13; 5, 1; Tit. 2, 13), mely várja „az Ur" (tehát Jahve) dicsőséges megjelenését (Ezs. 40, 5). Krisztus dicsősége eszkatológikus valóság. Mert Isten dicsőségében ugyan transcendens fensége ragyog fel e bűnös és mulandó világban, de ennek ellenére sem lesz a mi jelenvaló világunknak érzékszerveinkkel vagy ismerő képességünkkel megragadható mozzanatává, hanem megmarad számunkra megközelíthetetlen transcendens fenségnek. Amikor pedig Isten Jézus Krisztusban mutatja meg „dicsőségét", azaz nyilatkoztatja ki a saját fenségét, mutatja meg önmagát, akkor sem olvad bele kinyilatkoztatása ellenére sem a gyarló világ véges, mulandó jelenségeibe, hanem megtartja számunkra megközelíthetetlen, soha teljesen fel nem fogható titokzatosságát. Krisztus „dicsősége" éppen úgy nem valami e világi jelenségnek a ragyogása. — noha az Ige testté lett és maradéktalanul beleöltözött testi létformánkba, — mint ahogyan Isten dicsősége is úgy jelenik majd meg „hatalommal", hogy színe előtt „megszárad a fű, elhervad a virág" (v. ö. Ezs. 40, 1—11). Az újszövetségi kinyilatkoztatásnak a paradox gazdagsága teljesedik ki tehát abban, hogy az Ige testté lett, s hogy az evangélista mint szemtanú Krisztuson, az ember Jézus törékeny alakján felismerhette, sőt „szemeivel láthatta, szemlélhette és kezével illethette" (I. Ján. 1, 1) „az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének a dicsőségét". Egykor Mózes avval a kéréssel fordult Istenhez, mutassa meg neki dicsőségét. De Mózes csak hátulról láthatta meg Istent, noha hallhatta a nevét. De Isten orcáját nem láthatta (II. Móz. 33, 18—23). Az evangélista, mint szemtanú, de egyúttal az egész újszövetségi gyülekezet nevében bizonyságot tesz arról, hogy látta a testet öltött Ige dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének a dicsőségétAz evangélista ismételten nevezi Krisztust az „egyszülött"-ne]t. (1, 14. 18; 3, 16. 18; I. Ján. 4. 9). Ez a kifejezés a görög szó értelme szerint nemcsak annyit jelent, hogy valaki szüleinek egyetlen gyermeke, hanem azt is, hogy az illető egyetlen és páratlan a maga nemében. Az egyszülöttre, mint egyetlenre, kiváltságos megkülönböztetéssel irányul szüleinek szeretete. Az „egyszülött" a bibliai szóhasználat szerint Krisztusra vonatkozólag magában rejti tehát azt az értelmet is, hogy ő Istennek egyetlen, szeretett Fia (v. ö. Márk 1, 11; Mát. 3, 17; Luk. 3, 22; Márk 9, 7; Mát. 17, 5; Mát. 12, ' 18). Mivel Jézus Istennek az Egyszülött Fia, azért Isten neki a „saját Atyja" (Ján. 5, 18). Az Atya és Egyszülöttje a szeretetnek mindent egymásnak átadó teljes közösségében vannak, az Egyszülött „az Atya ölén van" (1, 18). Ezért osztozik az Atya dicsőségében, ezért közelít hozzánk az Egyszülött kinyilatkoztatásában maga az Atya és pedig önmaga teljes odaadásával, ezért van ez a kinyilatkoztatás „telve kegyelemmel és igazsá'ggal". A testté lett Igének, az Atya Egyszülöttjének a dicsősége úgy nyilatkozott meg, mint „kegyelem és igazság". A Sinai hegyen egykor úgy 34