Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához
csoda allegorikus értelmezés nélkül is „jel". Jele Jézus messiási hatalmának és isteni dicsőségének. Ezt az egészen általános megállapítást még valamivel konkrétabb formában is megfogalmazhatjuk. Jézus elutasítja anyja figyelmeztetését, hivatkozva arra, hogy még nem érkezett el „az ő órája". Segít és titokzatos módon cselekszik, azonban csak akkor, amikor azt ő látja jónak. Krisztus tehát isteni dicsőségét oly módon mutatja meg, hogy segít. Segítsége azonban független minden emberi akarástól és kéréstől. Nem is lehet segítségét semmiféle kéréssel biztosítani: akkor segít, amikor az ő órája érkezik el. Hitre indító isteni dicsősége éppen abban nyilatkozik meg, hogy emberi kérésünktől függetlenül, sőt esetleg avval éppen ellentétben cselekszik. Ilyen értelmezés mellett lehetetlenné válik ennek a történetnek a megtöltése avval a nyárspolgári hangulattal. is, amikor az elbeszélés „alapgondolatát" oly módon igyekeznek megragadni, hogy témául ilyesféle tételeket választanak: „Jézus, mint az igazi mennyegzői vendég", „mint az igazi házibarát", vagy „mint a tiszta örömök kútfeje". Az ilyen szempontok racionalisztikusan elsékélyesítik az elbeszélés tulajdonképpeni tartalmát és értelmét. Nem is alkalmasak arra, hogy ennek a „jel"nek az igazi jelentését megragadjuk. b) A kapernaiimi királyi tisztviselő (Kiegészítés Ján. 4, 46—53 magyarázatához.) A kapernaumi királyi tisztviselő („főember") története élénken emlékeztet a kapernaumi százados történetére, v. ö. Mát. 8, 5—13; Luk. 7, 1—10. Ezért régtől fogva vita tárgya az írásmagyarázók közt, hogy vájjon nem azonos-e a kapernaumi százados a főemberrel s hogy vájjon János nem ugyanazt a történetet mondj a-e el, melyet Máté és Lukács. A két tör r ténet közt valóban több feltűnő egyezés van, elsősorban maga a távolból való gyógyítás ténye, azután, hogy mindkét esetben tekintélyes állású ember, kéri Jézus segítségét családjának, ill. házának tagja érdekében, végül, hogy mindegyik történet szerint a beteg Kapernaumban van. Viszont jelentősek az eltérések is. Egyik esetben pogány századosról, másik esetben zsidóról van szó, aki lehetett ugyan, katona is, de talán mégis inkább polgári tisztviselő volt. A századost dicséri Jézus a hitéért, míg a főembert először elutasítja, majd maga ébreszt hitet benne. Ha az egyezéseket és eltéréseket számbavesszük, érthető, ha az írásmagyarázók véleménye az ókortól fogva erősen megoszlik. Az evangéliumi hagyományképződés történetét vizsgálva, mindenesetre lehetségesnek kell mondani azt a feltevést, hogy a két történet mögött ugyanaz az esemény rejlik. Ha komolyan vesszük azt, hogy az első gyülekezetben a Jézus történetére és cselekedeteire vonatkozó visszaemlékezést eredetileg előszóbeli hagyomány révén terjesztették, akkor számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy ugyanarról az eseményről két elbeszélés is keletkezett. Ez érthető volna oly módon, hogy a hagyománynak két egymástól független ága alakult, melyek közül az egyiket a szinoptikus elbeszélés, a másikat pedig János evangéliuma őrizte meg. Azt bajos volna feltételezni, hogy a negyedik evangélista maga formálta volna át a szinoptikus elbeszélést: a negyedik evangéliumnak azok az elbeszélései, melyek a szinoptikusoknál is megtalálható hagyományanyagot vesznek át, nem mutatnak nagyobb mérvű átdolgozást (pl. a nagy ke•317
