Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához
r.ől szóló elbeszélés hitelességének a kérdésével is. Mivel ez a történet a régebbi evangéliumokban nem fordul elő, holott Jézusnak egyik legfeltűnőbb csodája, azért sok modern kutató arra következtet, hogy e történetben az evangéliumi hagyomány egyik fiatalabb hajtásáról van szó. Az elbeszélés e szerint már csak azért sem lehet „hiteles", azaz nem foglalhat magában valóban megtörtént eseményt, mivel a Jézusra vonatkozó legrégibb hagyományból hiányzik. Inkább úgy vélik, hogy a Jézus személyével foglalkozó legendaköltő képzeletnek a terméke. Hivatkoznak evvel kapcsolatban az elbeszélés „dionysosi" jellegére. Dionysos a görög istenek közt az antik életöröm megszemélyesítője és tiszteletében igen fontos szerepe van a bornak. Ennek a kultusznak a keretében többször olvasunk borcsodákról. Elisben pl. az istenség ünnepén három üres korsó megtelt borral (Pausanias VI., 26, 1—2). Andros szigetén pedig Plinius elbeszélése szerint (hist. nat. II., 231) a Dionysos-templomban január 5-én az egyik forrásból bor folyt víz helyett. Egyes kutatók úgy gondolják, hogy ezek vagy ezekhez hasonló legendák hatottak közre abban, hogy a hagyomány Jézus személyéhez is kapcsolt egy „dionysosi" bor-csodát. Az ilyen vagy. ilyesfajta elgondolásokat azonban nagyon óvatosan kell kezelnünk. Meg kell látnunk, hogy ezeknek a legendáknak tartalmilag semmi közük sincs a kánai menyegzőről szóló elbeszéléshez — azonkívül, hogy itt is, ott is borról van szó. Nem is lehet megmagyarázni, hogy az említett vagy azokhoz hasonló legendákból hogyan keletkezett volna a kánai menyegző története, melyben a bortól eltekintve minden más elem és „motívum" új és a pogány legendákhoz képest idegenszerű. Az is kétségtelen, hogy az evangélista nem legendát akart elmondani, hanem olyan történetet, melynek megtörténtéhez szerinte nem férhetett kétség. Hiszen ha az evangélista talán maga is beletartozott az első tanítványok sorába, akkor maga is ott lehetett a menyegzőn résztvett tanítványok közt és ő maga is azok közé tartozhatott, akik ott meglátták Jézus dicsőségét és „hittek őbenne". A történeti hitelesség kérdésénél ezért fontosabb az elbeszélés magyarázatának a problémája. Az evangélista a történetet „jel"-nek mondja. Mint már hangsúlyoztuk, a „jel"'több mint a csoda. „Jel" valamely esemény annyiban, hogy nem tekinthető önmagában, mint esemény és nem is záródik le az eseménynek a megtörténtével, hanem túlmutat önmagán, mintegy szimbólummá válik, melyben tükröződik az, amit a jel „jelent", azaz kifejezésre juttatni akar. Milyen értelemben „jel" a kánai menyegzőn véghezvitt csoda, ill. mit „jelent" ez a csoda az evangélista szerint s mit akar vele az evangélista a gyülekezetnek, olvasóinak mondani? Erre a kérdésre sok modern írásmagyarázó — a régiekhez hasonlóan — olyan módon felel, hogy a történetnek a „mélyebb" értelmét keresi. Ez a modern allegorikus értelmezés útmutatást és támpontokat igyekszik biztosítani magában a szövegben s arra hivatkozik, hogy az elbeszélésnek egyes különben rejtélyes mozzanatai támpontul .szolgálhatnak'az értelem megkeresésénél s hogy ezek a mozzanatok útmutatást adnak arra n&ve, hogy az evangélista mit akart evvel a történettel mondani, ill. milyen értelemben gondolta a kánai menyegzőn történteket titokzatos jelentéssel bíró „jel"-nek. Egyes magyarázók utalnak pl. arra, hogy a Jézus „órájára" való hivatkozásnak vonatkozással kell lennie Jézus halálára s ezt a vonatkozást az elbeszélés során meg is találják a borban, mely az úrvacsorában Jézus kiontott vérére mutat. Ε szerint ez a csoda utalás volna Jézus Krisztus engesztelő vérére, amely „megtisztít •315
