Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához

messiási üdvkorban, összegyűjtöm a sántát — szól az Ür, — és összeszedem az elszéledteket... A sántát „maradékká" teszem, az elszélesztettet erős nemzetté s az Ür király lesz felettünk Sión hegyén mostantól fogva mindörökké" (Mik. 4, 6—7). Ugyanez a pásztorkép tárul elénk Ezék. 34 és Zak. 11, 4—17 gazdag színekkel kifestett képeiben is. Itt azonban már nemcsak az Úr maga a pásztor, hanem pásztorok mindazok, akikre Isten a maga nyájának, népének gondozását bízta. Ezekben a prófétálásokban tűnik fel a „hűtlen" és a „bolond" pásztor képzete. A' hűtlen, Istentől elfordult vezetőkkel szemben ígéri Isten, hogy juhai fölé „egyetlen egy pásztort" állít, „az ő szolgáját, Dávidot", hogy legeltesse őket (Ezek. 34, 23; v. ö. 37, 24). így mondja a messiásról az üdvkor reményeinek egyik legjellegzetesebb megszólaltatója is Kr. e. 60 táján: „Az Úrnak nyáját [a messiás] hűséggel és igazsággal legelteti és nem engedi, hogy a legelőn közülök egy is gyengélkedjék" (Sal. Zsolt. 17, 45). — Isten azonban nemcsak Izráelnek, a népnek pásztora. Az egyes kegyes hívő is úgy tekint Istenre, mint pásztorára és az ótestámentomi kegyesség teljes hevületével és meleg bensőségével bizakodik Istenben, mint a juhaira hűséges szeretettel gondot viselő pásztorban (23. zsoltár!). Az ószövetségi szóhasználathoz kapcsolódva használja a kifejezést a zsidó írástudomány is, amikor különösen Mózesről és Dávidról beszél úgy, mint pásztorokról: a hűtlen pásztorokkal szemBen ők a „hű" és „jó" pásztorok. Ebbe a környezetbe, ebbe az istenhitbe és ebbe a messiási reménybe illeszkedik bele, hogy Jézus példázatot alkot az eltévedt juhról, amelyet keres pásztora (Mát. 18, 11—14; Luk. 15, 1—7) s hogy úgy szól a „sokaságról", mint pásztor nélkül maradt juhokról (Márk 6, 34; Mát. 9, 36). Ez a IV. Móz. 27, 17-re és Ezék. 34, 5-re támaszkodó megjelölés már feltételezi, hogy Jézus a messiás-pásztor. Ez jut kifejezésre Márk 14, 27 (v. ö. Mát. 26, 31) szavaiben is, melyekkel Jézus Zak. 13, 7 igéjét önmagára ill. sorsára vonatkoztatja: Jézus a „pásztor", a tanítványok, ill. a gyülekezet pedig a „nyáj" (Luk. 12, 32). Ebben a pásztor-képben világosan megszólal Jézus messiási igénye. Úgyanezt a gondolatsort viszi tovább az őskeresztyénség is. Krisztus „a lelkek pásztora és felvigyázója" (I. Pét. 2, 25; v. ö. 5, 4), „a juhok nagy pásztora" (Zsid. 13, 20). Ö a messiási király és pásztor, aki „vasvesszővel legelteti a nemzeteket" (Jel. 12, 5; 19, 15; v. ö. Zsolt. 2, 9). Viszont a gyülekezet a „nyáj" (I. Pét. 5, 2—3; Csel. 20, 28). A gyülekezet vezetői pedig ugyancsak „pásztorok", v. ö. Ef. 5, 11. A jó pásztorról szóló beszéd János evangéliumában ebbe az összefüggésbe tartozik bele. Jézusnak abban az igényében azonban, hogy a „jó pásztor", nemcsak a messiási igény szólal meg, hanem ennél sokkal több: ahogyan maga Isten Izráel pásztora, úgy Jézus az egyetlen, az igazi, a tulajdonképeni Pásztor. A messiási igény ebben a formulázásban magának a „népek Pásztorának", Istennek az igényévé és megnyilatkozásává lesz, mivel Jézus és az Atya „egy" (Ján. 10, 30). Amit az ószövetségi kegyesek Istentől vártak és reméltek, azt nyerik el Krisztus hívei Uruktól és Főpásztoruktól. Pásztori szeretetének örök bizonysága, hogy „életét adja a juhokért". Ez a mozzanat egészen új és nem származik semmiféle kép-tradicióból: a golgotai kereszt egészen egyetlen, soha meg nem ismétlődő és meg nem ismételhető történeti esemény. Jézus éppen ezért az „áldozatért" az igazi és az egyetlen Jó Pásztor, mellette árnyékba kerülnek és a történelem süllyesztő17* 307