Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához
8. A „jó pásztor'· (Kiegészítés Ján. 10, 1—18 magyarázatához.) Honnét származik a „jó pásztor"-nak a gyülekezet életében oly kedvessé lett és a keresztyén művészetben oly nagy jelentőséget nyert képe? Kétségtelen, hogy a keresztyén szimbolumok közt nincs egyetlen egy sem, mely olyan közvetlen erővel ragadná meg az egyszerű hívőt, mint éppen ez. Ez volt nyilván egyike az elsőknek, melyet a gyülekezetben kialakítottak s a legrégibb keresztyén művészet alkalmazott. Vele már az első század végén találkozunk s hamarosan a keresztyén ókor egyik legkedveltebb jelképévé lett. Ismeretes például a katakombákban a „jó pásztor" ábrázolása, valamint az ókori keresztyén művészet egyik remeke, a Lateráni Múzeumban levő Jó Pásztor-szobor. Ismeretes az is, hogy az újkori és a jelenkori egyházi művészetben milyen kiemelkedő helyet foglal el ez a szimbólum. Amikor felvetjük eredetének a kérdését, akkor ezzel nemcsak egy a keresztyén· hit és kegyesség történetében igen fontos szimbólum vallástörténeti problematikájára próbálunk fényt deríteni, hanem egyúttal az értelmét és a jelentőségét is jobban szeretnénk megközelíteni. A pásztor a régi Keleten szinte ősidők óta egyike a legkedveltebb és leggyakoribb képeknek. Elsősorban a királyok szerették magukra alkalmazni a pásztor-hasonlatot: a király mint pásztor vezeti, „legelteti" népét. Ugyanilyen szóhasználatot találunk a görögöknél is: a király a „népek pásztora" (ποιμήν λαών, pl. Homérosnál, Aischylosnál). A királyokról viszik át a képszerű megjelölést az istenekre s a hellenisztikus vüág tele van olyan istenekkel, akiket pásztoroknak mondanak. Ilyen pl. Hermes, Dionysos, azután Attis, akinek ismert jelvénye a pásztorbot. Ugyancsak pásztorként ábrázolják pl. a régi Egyiptomban Anubist. Nagy szerepet játszik a pásztor-szimbolum ill. fogalmi kör a hellenisztikus korból származó ú. n. Hermes-misztikában is; az egyik ilyen misztikus irat címe pl. „Poimandres", azaz „emberpásztor". Pásztornak mondja Philo is a logost: ő a (lelkek) pásztora. Ha ezekre a példákra gondolunk, akkor érthető, hogy a „jó pásztor" szimbólumát könnyen megérthették a pogány népek. Értelmének és jelentőségének a feltárása szempontjából azonban ezeknél a pogány körökből származó példánknál fontosabb az Ószövetség. Itt ugyancsak találkozunk avval a képzettel, hogy Isten pásztor és pedig népének a pásztora: ez megfelel annak a másik megjelölésnek, hogy Isten Izráel királya és össze is függ vele. „Ö a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk" (Zsolt. 95, 7; v. ö. Zolt. 79, 13; 100, 3). Hozzá, Izráel pásztorához könyörög népe (Zsolt. 80, 1; v. ö. I. Móz. 49, 24), s őt dicsőíti, aki „népét mint nyáját vezette a pusztában", „ellenségeit pedig megsemmisítette" (Zsolt. 78, 52—53). Izráel „pásztora" a hatalmas és diadalmas király, aki népét „úgy legelteti, mint pásztor a nyáját; karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti" (Ezs. 40, 11). A pásztor tehát nemcsak rendelkezik nyájával, uralkodik felette, mint a király, hanem gondját is viseli, gondoskodik jó legelőről, vízről a sivatagban, stb. (v. ö. Ézs. 49, 9—10), a szétszórt juhokat pedig összegyűjti (Jer. 31, 9 : Mikeás 2, 12; 4, 6). Mindez már egyúttal ígéret is, melynek beteljésedését a próféta a messiási üdvkorban várja: „Azon a napon", t. i. a •306
