Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához

sával ezeknek a kifejezéseknek sem az értelmét, sem pedig az igazi jelentőségét megragadni nem tudjuk. Jézusra vonatkozólag t. i. ezek a kifejezések messze túlmennek az ószövetségi prófétai szóhasználaton. Míg a próféták esetről-esetre nyerik Istentől a prófétai kinyilatkoztatást és egyes igék azok, melyeket nem maguktól vesznek, hanem az Úrtól hallanak, addig Jézus egész valóját jelöli meg küldetése, az, hogy nem magától jött, hanem küldetésben jár. Ezért Jézusnál nincs különbség prófétai ige és egyéb nem ihletett* tisztán emberi megnyilatkozások között. Semmit sem szól „magától", hanem mindent Istennel egységben, neki engedelmeskedve mond és cselekszik. Ezért minden igéje Istent nyilatkoztatja ki. Ezt röviden úgy is fejezhetjük ki, hogy Jézust ezek a kifejezések nem prófétaként jellemzik, hanem azt mutatják, hogy ő a Fiú. A Fiú-Jézus, János evangélista szerint, nem azért a messiási király, mert az Isten kiválasztotta őt, mint Fiát (ahogyan a zsidóság a 2. zsoltár alapján a messiást Isten fiának tudta), hanem a Fiú a Messiás, az Üdvözítő (4, 42), mert „Istentől jött" (3, 2), vagy inkább „Istentől küldetett" (pl. 3, 17. 34. stb.) sőt Istentől ered. Ö az az Emberfia, „aki az égből szállott alá" (3, 13): felette nyitva van a menny és az Isten angyalai fel- és alászállnak reá (1, 52). Jézusnak, a Fiúnak az Atyával való egysége tehát a Fiú eredetére utal: ő az Isten örökkévaló igéje, aki „testté lett". Az Ige testté létele az ember Jézusban oly módon valóság, hogy nemcsak egykor volt az Atyánál — ebben az esetben a negyedik evangélista által rajzolt Krisztus alig volna egyéb, mint a pogány vallások által hirdetett mitikus alakok, istenek és félistenek egyik változata, — hanem földi létében is állandóan „az Atyánál van" (6, 46) vagy más kifejezéssel „az Atyában van" (15, 10. 20): „Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van" (16, 32 v. ö. 8, 16. 29). Ezzel Krisztus személyének a végső titkához érkeztünk el. Ezt az egységet az Atyával nem lehet tovább magyarázni, nem is lehet érzékelhetővé tenni, sem fogalmakba foglalni. Jézusnak, a Fiúnak az Atyához való viszonya egészen egyszeri esete a történelemnek, egészen páratlan és megismételhetetlen jelenség, ezért is repeszti szét a történelem kereteit, más szóval: csoda. Ezért vannak eleve sikertelenségre kárhoztatva mindazok a kísérletek, melyek fogalmakba igyekeznek foglalni Jézus személyének a titkát, akár az óegyházi tanítás, akár a modern teológiai etikai szemléletmód segítségével. Ezért áll meg ennél a pontnál az evangélium is; kifejezéseivel csak rámutat a titokra a nélkül, hogy azt megmagyarázni törekednék. Csak azt írja le, hogyan nyilatkozik meg Jézus cselekedeteiben az Atyához való viszonya. Megnyilatkozik t. i. abban, hogy egyfelől az Atya mindent „m gmutat" a Fiúnak, mert nyilvánvaló az akarata a Fiú előtt és rábízza az üdvösség művét, „átad" neki mindent, másrészt pedig Jézus engedelmes az Atya iránt, mindenben az ő akaratát cselekszi és véghezviszi a rábízott küldetést. Ezért Jézus minden művében maga az Atya cselekszik. Benne az Atya közeledik hozzánk s aki őt látja, az Atyát látja (14, 9). •301