Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához
dozatként értelmezett halálával szerzi meg. Beleillik azonban, az a képzet hogy ez a messiás azonos a Jahve szenvedő szolgájával (Ézs. 53) és pedig annál inkább beleillik, mivel a Keresztelő szavaiban nincs nyoma annak, hogy a messiást a saját korában szokásos messiási reménységként, mint hatalommal megjelenő királyt, a pogány népeket leigázó „Dávid fiát" várta volna. Ha 1, 29-nek erre az Ézs. 53-ra utaló értelmére tekintünk, akkor a Keresztelőnek a negyedik evangélista által tanúsított bizonyságtétele beleilleszkedik a róla a szinoptikusoknál megrajzolt képbe. Mint láttuk, az evangélista a Keresztelő bizonyságtételét úgy szövegezi meg, hogy Jézusban felismerhessük az igazi páskabárányt is. Jézust, az Isten bárányát az evangélista kifejezetten nem állítja ugyan szembe az ószövetségi áldozati báránnyal, ill. a páskabáránnyal, de tárgyilag a szembeállítás megvan és azt az első gyülekezetben minden keresztyén olvasó megértette. Ez a szembeállítás nem azt mondja, hogy Jézus is áldozati bárány, mint annyi más, amelyet az ószövetségi istentisztelet keretében áldozatul mutattak be, hanem azt, hogy ő az egyetlen, az igazi és a tulajdonképpeni áldozati bárány, mert őt Isten rendelte és tette áldozattá. Ez a megállapítás pedig két mozzanatot rejt magában. Egyik az, hogy Jézus, mint az Isten báránya, meghaladottá, sőt ami ennél több: hamissá tesz minden más áldozatot és áldozati kultuszt. Addig, amíg Isten Jézust áldozati báránnyá nem tette, érvényben volt az ószövetségi áldozati kultusz, sőt az ószövetségi kinyilatkoztatás értelmében Isten akarata és rendelése volt. Amikor azonban Isten Jézust 1*ette áldozati báránnyá, akkor üressé, tartalmatlanná és értelmetlenné vált minden emberek által Istennek bemutatott áldozat. Jézus az igazi főpap, aki „egyszersmindenkorra" „önmagát adta áldozatul", „örök váltságot szerezve" (Zsid. 7, 27; 9, 12\).Ezzel új síkon teljesedik be Hóseás prófétai igéje: „Szeretetben gyönyörködöm és nem az áldozatban és az istenismeretet jobban szeretem, mint az égő áldozatot" (Hós. 6, 6; v. ö„ Mát. 9, 13; 12, 7). Valóban, a keresztyénségben megszűnt az áldozati kultusz és a keresztyénség szüntette meg az áldozati kultuszt mindazoknál a népeknél, melyek Krisztust Uruknak vallják. A másik mozzanat szorosan összefügg az elsővel. Az áldozatot az Isten jóindulatát kereső ember mutatja be, hogy az áldozati ajándékkal Istent kiengesztelje és magának Isten kegyelmét biztosítsa. Az áldozat „kedves illat" (pontosabban: Istent megnyugtató és lecsillapító, megengesztelő illat) Isten előtt. 15 3 Jézust azonban nem mi emberek visszük oda áldozatul Istennek, hanem őt maga Isten teszi az ő „bárányává". Ez más szóval azt jelenti, hogy mi nem engesztelhetjük meg „ajándékainkkal" Istent. Ellenben Isten az áldozatul adott Jézust (adja ajándékul nekünk s Jézus, az Isten báránya, „eltörli a világ bűnét". Jézus váltsága nemcsak az áldozati kultuszt szünteti meg, hanem lehetetlenné tesz és érvénytelenít, pogánynak és hamisnak minősít minden olyan kegyességet vagy Isten-keresést, melynél az ember valamilyen ajándékkal, áldozattal vagy más emberi magatartással, sőt erkölcsiségének a jócselekedeteivel igyekezik biztosítani magának Isten jóindulatát és kegyelmét. Ez nemcsak lehetetlen, — mit adhatnánk mi Istennek, ami nem az övé, vagy amire rászorulna?! — hanem értelmetlen is. Hiszen maga Isten adja és küldi Krisztust, a „bárányt", aki eltörli a világ bűnét és áldozatával engesztelést szerez. 153 v. ö. Köhler: Theologie des Alten Testaments, 1936, 175 k. lp. •296
