Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához

való áttételénél azonban az evangélista a magában véve kettős értelmű szót („taljá") „bárány"-nak fordította és így a most előttünk levő formában konkretizálta volna a megjelölést. Hogy mi indította azonban az evangélistát erre a sajátos és meglepő, majdnem hogy fordítási hibának mondható konkretizálásra, azt csak akkor értjük meg, ha a „bárány" megjelölés egyéb vonatkozásaira is figyelünk. Az „Isten báránya" megjelölés t. i. a maga képszerűségével még más ószövetségi mozzanatokra is emlékeztet. Mivel itt olyan bárányról hallunk, amelynek, ill. akinek az isteni küldetése, hogy a világ bűnét eltörölje, azért ez a megjelölés emlékeztet az ószövetségi áldozati kultuszra. Ennek a célja és rendeltetése t. i. legalább részben ugyancsak a bűnökért való engesztelés eszközlése volt. Az istentiszteleti szolgálat szerint a jeruzsálemi templomban naponta bemutattak reggel és este egy-egy bárányt engesztelő áldozatul (az ú. n. „állandó" = „támid"áldozat). Sok magyarázó erre a naponta engesztelő áldozatul bemutatott bárányra gondol és ennek a képzetnek a segítségével igyekszik konkrét értelmet adni János tanúbizonyságának. De ennél talán helyesebb, ha az ószövetségi áldozati kultusznak egy másik mozzanatára utalunk, melyben a báránynak ugyancsak kiemelkedő jelentősége volt, ez pedig a páskabárány. Maga az „Isten báránya" megjelölés ugyanis egy bizonyos, meghatározott „bárány"-ra utal, mely éppen azáltal Istené (a kifejezésben hangsúly van azon, hogy „Isten báránya"), hogy Isten által rendelt, isteni küldetéssel bíró bárány. Ilyennek a naponkénti áldozatnál bemutatott bárány bajosan minősíthető. Sokkal inkább áll ez a páskabárányra, melynek isteni rendeltetése volt, hogy az Egyiptomból való kivonuláskor engesztelést szerezzen Izráel számára és megmentse a halálból (v. ö. II. Móz. 12, 7 kk.; Zsid. 11, 28). Tudjuk azt is, hogy az evangélista — hasonlóan, mint Pál apostol is (v. ö. I. Kor. 5, 7) sőt v. ö. I. Pét. 1, 18—20; Jel. 5, 6—10 — Jézusban ismerte fel az igazi páskabárányt (19, 14. 36). Az evangélista Jézusban tehát nemcsak Istennek az Ézs. 53-ban megígért szolgáját látja, vagyis azt, akiről a Keresztelő bizonyságot tett, hanem már a Keresztelő szavában is hallja felcsendülni a Krisztusról, mint az igazi páskabárányról szóló bizonyságtételt. Ez érteti meg igazában, hogy miért formulázta az evangélista a Keresztelő szavát éppen ebben a sajátságosan többértelmű, ill. több irányba mutató alakban. Jézus az Isten báránya. Mint ártatlan bárány, akinek „szájában álnokság nem találtatott" (Ézs. 53, 9), hordozta bűneinket, „megsebesíttetett a mi vétkeinkért". Odaadta önmagát. Mint az igazi páskabárány, életét adta áldozatul nemcsak népe fiaiért, mint az ószövetségi áldozat, hanem hogy eltörölje „a világ bűnét". Isten általa „bocsátja meg a bűnt és törli el a vétket" (Mikeás 7, 18) és a gyülekezet az apostollal tesz bizonyságot: Isten „azért nyilatkoztatta őt ki, hogy a bűnöket elvegye, de őbenne nincs bűn" (I. Ján. 3, 5). Mindezt a Keresztelő bajosan láthatta meg ilyen módon a hozzá közeledő Jézus alakján. Hiszen számára az Isten által küldendő messiás elsősorban az ítélő bíró, akinek szórólapát van a kezében s megtisztítja szérűjét: a búzát csűrbe gyűjti, a polyvát pedig megégeti. (Mát. 3, 12). De ugyanettől a messiástól várja a Keresztelő azt is, hogy majd „Szentlélekkel keresztel", azaz Isten Lelke által megújított népet gyűjt majd egybe. (Márk 1, 8; Mát. 3, 11; Luk. 3, 16). Ebbe a messiási váradalomba bajosan illeszkedik bele az a gondolat, hogy a messiás a váltságot ál•295