Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához
19, 13 számára a „fehér lovon" eljövendő diadalmas Krisztus azonos a Názáreti Jézussal. b) Az elmondottak feltárják a prológusnak, ill. a praeexistens Krisztusról, mint a lógósról szóló üzenetnek az összefüggését az ó- és újszövetségi igével. Nem arról van tehát szó, hogy az evangélista valamiféle késői zsidó hypostasis-spekulációt, melynek előfeltételei már megvoltak az Ószövetségben, alkalmazott volna Jézusra, talán oly módon és oly értelemben, hogy ezzel juttatta kifejezésre azt a minden emberi mértéket felülmúló és fogalmakba sem foglalható benyomást, melyet Jézus személye tett rá. Mindenféle ilyen értelmezés teljesen félreismeri a helyzetet. Az elmondottak sokkal inkább azt az utat igyekeznek megmutatni, melyen járva az őskeresztyénség előtt kibontakozik a Krisztusvalóság. Ez konkretizálódik végezetül oly módon, hogy Krisztusban a testté lett logos tárul fel az evangélista előtt. Meg kell látnunk az elmondottakból azt is, hogy az újszövetségi „ige" és vele együtt az apostoli igehirdetés összefüggő egységet alkot. Ennek az egységnek vannak változatai, — ezekre a fenti vázlatos áttekintésben nem tértünk ki, — az alapjelleg, t. i. a kinyilatkoztatás sajátos jellege tekintetében azonban nincs különbség közöttük. Ebbe az összefüggésbe tartozik bele a negyedik evangélium prológusa is és csak ebben az összefüggésben érthető meg helyesen. Ennek a megállapítása azonban nem zárhatja le a prológus logosképzetére vonatkozó fejtegetéseket olyan értelemben, mintha az elmondottakkal feleslegessé vált volna, vagy minden vonatkozásban helytelennek bizonyult volna az a kutató munka, mely az ókori vallástörténeti összefüggések feltárásával igyekezett a jánosi logos-fogalom eredetét tisztázni. Amilyen egyoldalúság a jánosi logos-fogalom hellenisztikus származtatása, éppen olyan egyoldalúság volna, ha a prológus logosfogalmának az újszövetségi igehirdetés összefüggésébe való beállításával a logos-problematikát teljesen megoldottnak tekintenénk. Hiszen az újszövetségi igehirdetés a hellenisztikus világban zsidó és pogány („görög") embereket szólított meg és szükségképpen lett a „zsidóknak zsidóvá, a görögöknek göröggé", — ahogy Pál apostol is cselekedte (v. ö. I. Kor. 9, 20—22). így nyilvánvaló ugyan, hogy a prológus logos-fogalmát az ó- és újszövetségi „ige", ill. „ige-hirdetés" összefüggésébe kell beleállítani és abból megérteni, értelmezni. Azonban ebben a fogalomban ennek ellenére, sőt ezen túl találkoznak és keresztezik egymást a késői zsidóságból és a pogány görög-hellenisztikus világból jövő áramlatok. Ezeknek az összefüggéseknek a vizsgálatakor első helyen a késői zsidóságban jelentkező „bölcseség", ill. „törvény"-spekulációra kell utalnunk. A prológus magyarázata során ismételten utaltunk arra a többszörösen feltűnő párhuzamra, mely a prológus egyes mondatai és a mózesi törvényre vonatkoztatott isteni bölcseségről szóló, részben már a késői ószövetségi iratokban és apokrifusokban, részben pedig a zsidó írástudományban megtalálható tanítás közt van. Sőt a párhuzam még konkrétabb formát is ölt, ha arra gondolunk, hogy nemcsak az isteni bölcseség nyilatkoztatja ki magát a törvényben (a ,,tórá"-ban), hanem a tóra is — logos, amint ezt jellegzetes módon mutatja a 119. zsoltár, melyben a törvény (tóra, görögül: nomos) és ige (dábár, logos) fogalmai állandó párhuzamban cserélődnek egymással. Maga a prológus is •292
