Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához

nak a felhasználásával találkozunk különféle gnosztikus rendszerekben, első sorban a mandaeusoknál és manicheusoknál, de azután más ókori keresztyén írók által tanúsított és támadott gnosztikus rendszerekben is. A mítosz váza a következő. Az „anthropos" praeexistens. mennyei lény, mely a világosság mennyei birodalmából alászáll a földre és — sorsszerűén, vagy saját hibájából — a sötétség hatalmába kerül. Bukásából, ill. vereségéből keletkezik a világ és az emberi nem. Az anthropos azonban nem pusztul el, hanem kozmikus törvényszerűség alapján megmarad, és a maga idején kiszabadítja a sötétség hatalmába került lelket (a világosság birodalmának részecskéit) az anyag, a test hatalmából és ily módon hoz megváltást. Ez az „anthropos"-mitosz seholsem maradt ránk eredeti, tiszta alakjában. A mandeusoknál és a manicheusoknál kiformált anthropos-mitosz pedig olyan iratokban maradt ránk, amelyek az evangéliumoknál sokkal fiatalabbak, úgyhogy ezek a rendszerek az őskeresztyénséggel csak igen körültekintő és óvatosságot igénylő módszerekkel hasonlíthatók össze. Ennek ellenére meg lehet állapítani, hogy sok antik vallásos áramlatban találkozunk olyan képzetekkel, melyek valószínűleg az anthropos-mitosz hatását tükröztetik. Így valószínűleg ennek a hatását lehet felismerni a különféle megváltó-szerű istenségekben, melyeknek a kultusza nagyon elterjedt volt. Ezeknek az istenségéknek általában az a közös sajátossága, hogy isteni világból származnak, ill. jönnek el az ember, pontosabban híveik megmentésére, mint ilyenek tökéletes lények, akiknek származásuknál fogva hatalmuk van a rossz elvét megtestesítő anyagi világ fölött és éppen e hatalmuk révén szabadítják ki az' embert, ill. az embernek az isteni világból származó „nemesebb részét", a lelket a sötétség és gonoszság anyagi világának a bilincseiből. Ezt a szabadítást pedig általában a lélek származását feltáró titoknak, „misztérium"-nak, mint titkos ismeretnek, „gnosis"-nak a közlésével hajtják végre. Könnyen észre lehet venni, hogy az anthropos-mitosznak vannak ugyan egyes mozzanatai, melyek első pillanatra emlékeztetni látszanak Krisztus művének újszövetségi megjelenítésére, a különbségek azonban az egyezéseknél jóval nagyobbak és éppen a lényeges pontokon jelentkeznek. Ezen a helyen az ebből a megegyezésből, ill. különbözőségből és ellentétből álló vallástörténeti problematikát nem tárgyalhatjuk, csak emlékeztetünk rá. Utalnunk kell azonban a gnosztikusi rendszerekben fellépő megváltó-szerű istenségekre, mivel egyes kutatók a prológusban az anthropos-mitosz nyomait vélték felfedezhetni. Így egy berlini orientalista, Schaeder azt a tételt állította fel, hogy a prológus eredetileg egy arám nyelvű, az isteni mémrát dicsőítő himnusz. A mémrá pedig azonos a ,,bölcseség"-gel és Enósban (görögül a. m. „anthropos"!), az isteni küldöttben jelenik meg. Ezt a himnuszt Keresztelő János tanítványainak a gyülekezetében használták és nyilván a Keresztelőre vonatkoztatták volna (reá vonatkozik a 6. és 9. vs.-ekben az „anthropos"). Innét vette volna át az evangélista, aki azután a himnuszt oly módon olvasztotta kezik, mint az első ember, az az ember, aki minden igazi embernek az ősképe s akiben minden igazi ember mintegy benne foglaltatik. Az ,,anthropos"-mitosz nyomait véli az újabb kutatás megtalálhatni a bibliai „ember fia" képzet ősformája mögött is és talán ez a képzet játszik bele abba is, ahogyan Pál apostol Róm. 5, 12—21-ben, valamint I. Kor. 15, 45 kk-ben ,,az ember"-ről, „az első ember"-ről szól. — Az anthropos-mitoszra Bousset irányította rá a teológusok figyelmét („Hauptprobleme der Gnosis", 1907, 160—223. lpk.). Sokat foglalkozott a mítosszal Reitzenstein különféle müveiben (v. ö. kül. „Poimandres", „Hellenist. Mysterienreligionen", „Das iran. Erlösungsmyeterium", stb.). V. ö. még Kraeling: „Anthropos and Son of Man" 1927. •288