Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához
nek tekinti. Viszont az az irányvonal, mely annyira közel hozza a logost a személyes lényekhez, nem a platonikus filozófiából, hanem keleti hatásokból, különösen a bölcseség-spekulációból táplálkozik. Így maga Philo vizsgálata indít arra, hogy a logos-problematikával kapcsolatban vizsgáljuk az ókori keleti vallásos áramlatokat. Ennek kapcsán csak megemlítjük, bár nem térhetünk ki rá részletesen, hogy a jánosi logos-képzet gyökereinek a kutatásánál Tholuck óta többen keresték a képzet eredetét a rabbinizmusban, nevezetesen a rabbinizmus ú. n. hypostasis-spekulációiban. Ezek szerint a kutatók szerint a későbbi zsidóságban, nevezetesen az Ószövetség arám fordításaiban, az ú. n. targumokban Isten igéje, a „mémrá" a philoi logoshoz hasonló „hypostasis"-szá lett. (A „hypostasis" szó egyházi használatban a latin ,,persona"-nak' felel meg s kb. a mi „lény", ill. „személy" szavainkkal fordítható.) Ez a „mémra" a kutatók szerint mint isteni erő jelentkezik és az üdvtörténetben munkálkodik. Többen úgy vélték, hogy e „mémrá"képzetben lehet megtalálni azt a késői zsidó spekulációt, mely a negyedik evangélium szerzőjét arra indította, hogy a logos képzetét Jézusra alkalmazza. Üjabb kutatók azonban, nevezetesen Billerbeck és tőle függetlenül az amerikai Moore megállapították, hogy a ,,mémrá"-nak ez az értelmezése helytelen, mivel az a targumokban nem hypostasis, hanem Isten nevének a körülírása, ill. e név elkerülésére szolgáló megjelölés. Ezt a felfogást támasztja alá az a körülmény is, hogy a „mémrá" a rabbinizmus teológiájában nem is jutott szerephez, hanem csak a bibliai szöveg arám fordításaiban fordul elő. Így az természetszerűleg nem is szolgálhatott kapcsolópontul a logos-képzetnek Jézusra való alkalmazásánál. Az ókori keleti vallásos áramlatok közül különösen kettőt kell kiemelnünk, mint olyat, mely a prológus szempontjából jelentőssé válhatott. Ezek az ú. n. „bölcseség"-spekuláció, és a hellenisztikus-gnosztikus mítosz a kinyilatkoztatást hozó istenségről, pontosabban annak ős-formája az ú. n. „anthropos" ill. „enós" mítosz. A „bölcseség-spekuláció". a) Már a magyarázat folyamán többször utaltunk arra, hogy a prológus egyes mondatai feltűnő rokonságot, ill. hasonlóságot mutatnak avval, a-mit egyes későbbi zsidó iratok, különösen a Péld., Salamon Bölcsesége és Jézus, Sirák-fia könyve mondanak és hirdetnek a bölcseségről. Ezekben az iratokban a bölcseség Istennek az egész mindenséget átjáró, világteremtő értelme. A bölcseséget, mint „útjainak kezdetét" teremtette Isten, úgyhogy az a legelső teremtmény: „örök időktől fogva", „kezdettől" van, tehát praeexistens. Jelen volt a teremtésnél, mint Isten segítőeszköze, mint „kedvence", vagy „előmunkása" (Péld. 8, 22—31). A bölcseség „a Magasságosnak a szájából £red és mint a köd takarta be a földet". Lakhelyéül a magasságot választotta 14 0 és trónusa a felhő tetején volt (Sir. 24, 3—4). Állandóan Istennél van, „trónusának társa" (Sal. Bölcs. 9, 4) és vele marad örökké (Sir. 1, 1). Másutt a bölcseség „Isten erejének párája", „dicsőségének tiszta kifolyása", „az örök világosság kisugárzása, Isten fölségének szeplőtelen tükre és jóságának képmása" (Sal. Bölcs. 7, 25—26). Már Jób 28, 12—17 kiszínezi, hogy a bölcseséget emberek nem találhatják meg, csak Isten ismeri a lakóhelyét. Később 145 Pontosan: ,,A magasságban lakoztam" (Sir. 24, 4): a görög szöveg e helyen — összetételben — ugyanazt az igét használja, mint Ján. 1, 14 a Lógósról: κ πΈσκήνωσα•286
