Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Függelék - I. Kiegészítések az evangélium magyarázatához

a dolgokban, ill. a valóságban meglévő értelmes és megérthető tényálladékot jelöljük meg. így azután a „logos" nyilvánítja ki és teszi nyilvánvalóvá nemcsak a dolgok velejét, hanem az ember helyzetét is a világban. Mert a görög észjárásnak alapvető meggyőződése, hogy a világvalóság önmagában és így a benne levő dolgok, folyamatok és események „logikusak" vagyis más szóval bennük „logos", azaz értelmes törvényszerűség nyilvánul meg. Mivel pedig bennünk is van „logos", azaz mi is részesei vagyunk az egész világot átjáró és belső törvényszerűségében szabályozó, irányító világésznek, a „logos"-nak, azért a világot irányító logikus törvényszerűséget meg is ismerhetjük. A világvalóságnak és az abban rejlő, de egyúttal meg is nyilatkozó metafizikai valóságnak, a „logos"nak a megismerése pedig számunkra nem valami elméleti ügy, olyasmi, amit semleges, és hűvös tárgyilagossággal kezelhetünk, hanem az kötelez bennünket: szükségképpen irányítja a cselekedeteinket, és egyúttal avval az igénnyel is lép fel, hogy szabályozza életünket és magatartásunkat. Igaz és helyes élet csak az, amelyik „logikus", azaz a „logos"-ban rejlő kötelezésnek eleget tesz. A „logos" tehát a görög észjárás szerint „ige", „szó", „beszéd", sőt — vallásos szóhasználatban — ,, kinyilatkoztatást" olyan értelemben, hogy egyfelől a dolgok és a világvalóság értelmes összefüggését, a bennük és mögöttük rejlő metafizikai realitást jelöli meg és tárja fel, másfelől pedig az ily módon létrejött felismerésből folyó és bennünket kötelező, ill. alakító törvényt fejezi ki: a „logos" egyúttal mindig „törvény", „norma". Az „ige" fogalmának bibliai használata. A bibliai gondolkodás számára különös súlyt és jelentőséget nyert a „lcgos" (ill. a vele kapcsolatos ige: λέγειν) fogalma, amikor az Ószövetség görög fordítói vele fordították az Isten beszédét és igéjét megjelölő ószövetségi héber szavakat (legfőképpen az „ámár" igét és a „dábár" főnevet). Az Ószövetség és az általa nyújtott kinyilatkoztatás számára alapvető az, hogy Isten „szól", tehát nem néma. Ennek következtében a kinyilatkoztatás sem a dolgok rendjében előttünk feltáruló értelmes, logikus valóság, amelyet az ember — mint az „isteni" logos osztályosa — értelmes gondolkodással vagy intuitiv módon, divinációval ragadhatna meg. De a kinyilatkoztatás nem is „jóslat" vagy „oraculum", amikor az istenség ismerésünk számára elrejtett dolgokról tesz közlést és titkokról libbenti fel a fátylat. Végül nem is olyan „misztérium", amikor valamely szimbólumban vagy cselekményben revelálódik előttünk az isteni valóság. Mindezzel szemben az ószövetségi kinyilatkoztatás alapvető sajátossága, hogy „ige", mivel Isten „szól". Ennek az igének a sajátos jellege pedig abban van, hogy benne egyfelől Isten hatalma nyilatkozik meg (tehát nem a dolgokban immanens értelmes rend, mint a görög észjárás szerint a ,,logos"-ban), másfelől pedig az ige megszólít bennünket és ennek a révén követel tőlünk, igényt tart ránk. Isten teremt — igéjével, igéje tehát hatalmas ige, mely nemcsak „mond" valamit, hanem amit mond, azt véghez is viszi (v. ö. a teremtés történetét, azután pl. Zsolt. 33, 9). A döntő mozzanat itt tehát nem az igének, a szónak, ill. a beszédnek a „logikusan" kifejtett értelme, a tartalma (nem mintha ilyen nem volna!), hanem az, hogy Isten szól és a szava cselekedet, történetet formáló, történelmet alakító esemény. Isten •278