Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Az evangélium függeléke (21. fejezet)

18. 19. 20. 21. 22. nem inkább bele állítja őt társainak a sorába és velük együtt teszi őt pásztorrá és apostollá. Jézusnak ez az igéje állítja vissza Pétert arra a helyre, amelyre őt Ura elhívta s amelyet elveszített akkor, amikor megtagadta Mesterét. Ez az ige érteti meg azt is, hogy miért volt az egész őskeresztyénség számára Péter tagadása csak fájdalmas emlék, amely ugyan visszatér minden evangéliumban, de miért nem történik a vezető apostolnak erre a botlására sehol sem célzás vagy utalás az őskeresztyén iratokban s miért volt Péter az első pünkösdtől fogva minden vita nélkül az első az apostolok közt. Ehhez azonban hozzá kell tenni még a másik megállapítást is: mivel Péternek ez a megbízatása nem valami kiváltság, mely őt apostoltársai fölé emeli, azért válik ez a megbízás tükörré minden apostoli és pásztori küldetés és szolgálat számára. Ha tehát Jézus igéje egyszeri értelemben, kizárólagosan szól is Péterhez, abban, amit Jézus mond, mégis ott ragyog minden pásztor apostoli küldetésének a feladata, a kötelessége és dicsősége. A Péternek adott megbízáshoz minden átmenet nélkül kapcsolódik Jézusnak egy másik igéje, mely — függetlenül a pásztori megbízástól és vele tartalmi kapcsolat nélkül — Péternek, az apostolnak a sorsáról tartalmaz egy jövendölést. Jézus igéje talán egy közmondásra támaszkodik, mely arról szól, hogy az ember fiatal korában tetszése szerint jár-kel, de öreg napjaira tehetetlenné válik és vezetésre szorul. így Péter is, amíg fiatal volt, „maga övezte 'fel magát", hogy járását ne akadályozza semmi, addig öreg korára majd „más övezi fel", más határozza meg, hogyan s merre menjen: ifjúságának az a „függetlensége", mellyel saját akarata szerint élt, elmúlt, mikor Krisztus hívta el szolgálatába. Ezentúl nem saját akarata szerint jár, nem saját célját követi, hanem Ura vezeti őt erejével és kegyelmével. Ura vezeti őt oda is, ahova „nem akar", akkor, amikor „viszik", sőt hurcolják s „kiterjeszti kezét", mint azok, akiket keresztre feszítettek. Az író hangsúlyozza, Jézus evvel az igével „jelezte", vagyis „jelet adott" Péternek és megmutatta neki, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. A vértanúság által Isten dicsőül meg éppen úgy, mint ahogy Krisztus a golgotai kereszt által dicsőült meg: az apostoli sorshoz hozzátartozik Istennek ez a megdicsőítése. Amikor Krisztus Pétert hívja: „Kövess engemet!", akkor éppen arra a követésre hívja, amely a mártiriumhoz vezet. A következő versben változik a helyzet. Míg eddig a 15. vers által megádott helyzet alapján úgy gondolhattuk, hogy Jézus az étkezés után a tanítványok közt ülve vagy esetleg felállva intézi Péterhez szavait, addig most oly értelemben változik az elbeszélés kerete, hogy Péter Krisztus után megy: nyilván az előző vers felszólítása értelmében. így látja meg, amint megfordul, „a szeretett tanítványt", akit az író körülményes leírással jelöl meg, mint azt, aki az utolsó vacsorán Jézus mellett ült, ill. feküdt az asztalnál (v. ö. 13, 23). Az összefüggés szerint ez a szeretett tanítvány nyilván azok között kell, hogy legyen, akik 21, 2 szerint együtt voltak Péterrel a Tibériás tavánál (v. ö. 21, 7). Az ott felsoroltak közül pedig a szeretett tanítvány nem lehet más, mint Zebedeus egyik fia, pontosabban János. Reá és az ő sorsára vonatkozólag intéz most kérdést Péter Jézushoz. Erre a kérdésre felel Jézus avval a titokzatos igével: „Ha azt akarom, hogy megmaradjon (azaz: életben maradjon), mígnem eljövök, mit tartozik rád?" Péternek maga Jézus mondja, hogy a mártírium hozzátartozik az apostol sorsához. Az első keresztyénség is azt vélte", hogy a mártiriummal koronázza meg az apostol küldetését. Itt azonban a szerző •274