Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Az evangélium függeléke (21. fejezet)
12. .13. 14. 1 + 2+ 3 + 4 + 5+ 6+ + 17 = 153. Hieronymus úgy vélte, hogy antik zoológusok, de különösen egy görög költő (Gppianus Cilix) nyomán a halfajták számát 153-ban lehet megállapítani: így ez a szám azt szimbolizálná, hogy az apostoli szolgálat minden fajta „halat", azaz mindenféle embert s népet befog hálójába. De látnivaló, hogy ezek a magyarázatok mind csak találgatások, melyeknek a szövegben semmiféle támpontjuk sincs, A legegyszerűbb magyarázat mégis csak az, hogy a szám visszaemlékezésen alapul s hogy vele az író a halfogás rendkívüli nagyságát s vele együtt Jézus ajándékának a minden emberi erőt és elképzelést meghaladó gazdagságát akarta megjelölni. Talán arra is lehet utalni, hogy a halaknak ez a nagy száma kiemeli az ellentétet azzal az egy hallal szemben, mely már ott volt a tűzön. Hasonlóan minden emberi elképzelést meghaladóan gazdag Jézus ajándéka a kánai menyegzőn is és a nagy kenyércsodánál, amikor az összegyűjtött maradék darabok tizenkét kosarat töltenek meg. Ezután Jézus tanítványait reggelihez hívja. De azok nem merik kérdezni, hogy kicsoda: a találkozás felett ott lebeg a Feltámadottnak titokzatossága. Jézus osztja ki az ételt: veszi a kenyeret és „nekik adja". Ezek a szavak az úrvacsorai liturgiára emlékeztetnek és sok magyarázó úgy véli, hogy az író velük az úrvacsorát akarja jelképezni. Ez nem lehetetlen, bár nem is valószínűsíthető teljesen. Az úrvacsorára való vonatkoztatásnak nemcsak az mond ellen, hogy az úrvacsorában tudomásunk szerint a kenyér mellett sohasem használt az Egyház (vagy valamiféle irányzat) halat, hanem még inkább az, hogy a szövegből hiányzik a Jézus hálaadására való utalás, mely pedig minden úrvacsorai liturgiának elmaradhatatlan része. A szerző hozzáteszi, hogy ez a Feltámadottnak harmadik megjelenése volt, mellyel kinyilatkoztatta magát: az első két megjelenés nyilván a tanítványok előtt történt s ezeknek a Ján, 20, 19—29 során elbeszélt két megjelenés számít, míg a magdalai Mária előtt való megjelenését (Ján. 20, 11—18) a szerző nyilván nem veszi számításba, — talán azért, mert asszonyok a zsidó jog szerint nem számítanak teljes értékű tanúknak. Az írásmagyarázóknak már sokszor feltűnt ennek az elbeszélésnek és a Luk. 5, 1—11 alatt olvasható, a nagy halfogásról szóló történetnek a hasonlósága. Igen közelfekvő az a feltevés, hogy a két elbeszélés ugyanannak az eseménynek a visszhangja, ill. különböző lecsapódása a gyülekezet emlékezetében. Ha ez a feltevés helyes volna, akkor fel kellene vetni azt a kérdést, hogy vájjon melyik elbeszélés áll közelebb a történeti eseményhez. Luk. 5, 1—11 elbeszélésének a végső summája az, hogy Jézus Pétert elhívja tanítványai sorába és őt „emberhalásszá" teszi. Ha ezt az elbeszélést összehasonlítjuk a Márk 1, 16—20 és Mát 4, 18—22 alatt található tudósítással, akkor talán úgy kell ítélni, hogy az utóbbi hagyomány látszik történetileg megbízhatóbbnak, mivel tartalma szerint egyszerűbb s a hagyomány formálódása aligha vezetett egy csodás jellegű elbeszélésnek a leegyszerűsítése, színtelenebbé tétele irányában. Ellenkezőleg, valószínűbbnek látszik, hogy a hagyomány színeződött, esetleg ott is csodás vonással kapcsolódott, ahol eredetileg nem volt ilyen. Ez a megfontolás az alapja annak a feltevésnek, hogy a Luk. 5, 1—11 alatt olvasható elbeszélés tulajdonképpen a Feltámadott egyik megjelenésének a visszavetítése Jézus életébe. Ha ez a feltevés helyes volna, akkor még érthetőbbé és színesebbé válnék •270
