Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

szánalom egy neme is: A nyomorult, korbácsütésektől tántorgó, összetört és véres, üldözött és védtelenségében ellenségeinek kiszolgáltatott ember! De az evangélista számára nem ezek a döntő mozzanatok. A Pilátus által a zsidóknak megmutatott töviskoronás és megostorozott Jézus az Isten Fia, az, aki rejtett és titkos értelme szerint valóban a zsidók királya, Isten küldötte, akiben Isten minden ígérete beteljesedett. Ez az ember, aki az ember-lét legszörnyűbb nyomorának minden bélyegét hordozza, „a testté lett Ige", Isten örökkévaló Logosa! Jézus messiás-voltának és Isten-fiúságának minden paradoksziája ott rejlik Pilátus szavai mögött. Az Ige annyira „testté", emberré lett, hogy eljutott az ember-lét mélypontjáig és azt teljesen felvette magába! Pilátus részvétet akar kelteni Jézus iránt, vagy talán úgy gondolja, hogy „ez az ember" szánalmasságában nevetségessé válik, s ezzel a vádlók bosszúvágya kielégülést nyer. De „a papífejedelmek és a szolgák" — a negyedik evangélista nem tud a „sokaság"-nak, az összeverődött vagy a papifejedelmek által mozgósított sokaságnak (v. ö. Mát. 27, 20; Márk 15, 11) a fellépéséről, — továbbra is csak Jézus megfeszítését követelik. Pilátus ekkor újból felkínálta a nép vezetőinek, hogy hajtsák végre ők az ítéletet, akár keresztrefeszítés útján, mert ő „nem talál semmi vétket benne". A nép vezetői ezt visszautasítják. S ekkor — talán kénytelenségből, — elárulják a tulajdonképpeni okot, mely miatt szerintük Jézus halált érdemel. Jézusnak „a , törvény szerint", vagyis az ószövetségi törvény értelmében ,.meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát". Tudjuk, hogy a szinoptikus tudósítás szerint a szinedrium Jézust istenkáromlás miatt ítélte halálra (v. ö. Márk 14, 64; Mát. 26, 65). Jézusnak az istenfiúsági igénye (v. ö. Márk 14, 61—62; Mát. 26, 63—64; Luk. 22, 70) több mint a messiási igény. A messiási igény magában nem lett volna istenkáromlás, istenkáromlás azonban, hogy Jézus az istenfiúságot Istenhez való páratlan viszonyként érti. Erre utalnak a negyedik evangélista szerint a zsidók Pilátus előtt, mikor arra hivatkoznak, hogy Jézus a törvény szerint halált érdemlő vétket követett el. Pilátusban Jézus igénye az istenfiúságra babonás félelmet kelt: ha Jézus valami emberfölötti lény, akkor Pilátus esetleg abba a veszedelembe kerülhetne, hogy Isten ellen hadakozik. Ezért újból kihallgatja Jézust: „Honnét való vagy?" Azonban Jézus személyének a titka nem hozzáférhető a világ számára: Jézus hallgat, nem válaszol. Pilátus megkísérli, hogy megfenyegesse Jézust: neki van joga és hatalma arra, hogy szabadon bocsássa Jézust vagy keresztre feszíttesse. Pilátus ezzel a jogával és hatalmával látszólag fölényben van Jézus fölött. De ez a látszat is szertefoszlik, amikor Jézus megszólal: Pilátusnak nem volna ez a joga és nem volna kezében a hatalom; ha az nem „felülről", azaz Istentől adatott volna neki. E világnak az ura és fejedelme ugyan a Sátán (v. ö. 12, 31), azonban ez nem szűnteti meg azt, hogy minden felsőbbség hatalmát az emberek fölött Istentől nyeri (v. ö. Róm. 13, 1). Nem hatalmának ilyen vagy olyan felhasználására nyer Pilátus Istentől megbízást, ellenkezőleg, a felsőbbségnek vagy mai szóhasználattal: az államnak Isten előtt felelnie kell azért, hogyan alkalmazza, használja fel a neki adott hatalmat. A felsőbbség hivatalát nyeri Istentől. Lehet, hogy Pilátus nem tud hatalmának az eredetéről, de ez nem változtat a helyzeten. Jézus igéje éppen azért figyelmezteti Pilátust s vele együtt mindazokat, akik hivataluk tisztében eljárnak, hogy a nekik 6. 7. 8. 9. 10. 11. •247