Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
15. 16. 17. -26. 27. helyreigazítás is van a szinoptikus elbeszéléssel szemben. Ez a kiegészítő és részben helyreigazító jelleg még erősebben jelentkezik a Jézus kihallgatásával szorosan összefüggő elbeszélésben, mely arról szól, hogy Péter megtagadja Mesterét. A szinoptikus tudósítás is úgy mondja, hogy Péter „messziről" követte a Jézust magával hurcoló osztagot ,,a főpap udvaráig", majd oda be is ment s ott a szolgákkal együtt leült „melegedve a tűznél" (Márk 14, 54), ill. „hogy lássa a dolog kimenetelét" (Mát. 26, 58). Ezt a szinoptikus tudósítást némileg módosítja a negyedik evangélista előadása, amikor arról szól, hogy Péterrel együtt „egy másik tanítvány" 115 is követte Jézust. Bár az evangélista nem mondja kifejezetten, ez a „másik tanítvány" nem lehet más, mint az a szeretett tanítvány, aki az utolsó vacsoránál Jézus mellett foglalt helyet (13,23), ott állott a golgotai kereszt tövében (19,26) és húsvét reggelén Péterrel együtt kereste fel az üres sírt (20, 3). Ha e mögött a titokzatos megjelölés mögött az evangélium szerzője, ill. János apostol rejtőzik, akkor a következő elbeszélésben a szemtanú jelentkezik s mint ilyen írja le és óvatosan helyesbíti a történet régebbi előadását. Az első mozzanat az elbeszélésben, hogy a „másik tanítvány" nyitott utat Péternek az udvarba 11 6 annak révén, hogy valamiképpen „ismerős volt a főpappal". A kaput őrző szolgálóleány 11 7 teszi fel az első kérdést Péternek, melyre a tanítvány úgy ad feleletet, hogy az Urának megtagadásává válik. A „másik tanítvány"-nak élete utolsó napjáig emlékezetes marad, hogy segítő készségből utat akart nyitni tanítvány-társának s hogy ez adott alkalmat egy szolgálóleánynak arra az egyszerű kérdésre, mely Péternek tőrré lett. Miként Márk, úgy a negyedik evangélista is említi, hogy a hideg koratavaszi palesztinai éjtszakában a „szolgák", vagyis a templomőrség tagjai tűznél melegedtek. Itt gyors egymásutánban kétszer is kérdést intéznek Péterhez. Másodszor egyik szolga teszi fel a kérdést, aki rokona volt annak a Málkusnak, akinek Péter levágta a fülét. Mindkét kérdés kifejezi a gyanút, hogy Péter Jézus környezetéhez tartozik, ill. hogy ott volt Jézussal együtt a kertben. Péter mindegyik kérdésre tagadólag felel, — az evangélista nem mondja miért, de nyilván azért, hogy fel ne ismerjék. Amikor Péter harmadszor is tagadott, „azonnal megszólalt a kakas". Így teljesedik be Jézus igéje (13, 38). Dfe az evangélista nem tesz hozzá semmit ehhez a szűkszavú elbeszéléshez, melyen érezhető, hogyan izzik a hűvös, szinte ridegen tárgyilagos elbeszélés mögött a fájó visszaemlékezés. Nem rögzíti le, hogy beteljesedett Jézus igéje, nem mondja, hogy Péter, „kiment és keservesen sírt" (Mát. 26, 75; Luk. 22, 62). Az, ami történt, önmagáért beszél. 115 A szöveg annyiban bizonytalan, hogy egyes régi kéziratok elhagyják a névelőt (cod. Vaticanus és a Sinaiticus alapszövege), míg a kéziratok nagy többsége (általában az ú. n. „bizánci szöveg") határozott névelőt olvas. Bár ez az eltérés nem jelentéktelen, mégis nyilvánvaló, hogy nem akármelyik „másik tanítvány"-ról van szó, hanem csak arról az egy bizonyosról, aki „ismerős volt a főpappal". 116 A negyedik evangélista szerint Hannás házának, ill. palotájának az udvaráról van sző, míg a szinoptikusok szerint a főpap, tehát Kajafás palotájának az udvaráról. Könnyen lehet, hogy egy és ugyanazon házról, ill. palotáról van szó, melyben együtt lakott Hannás családja és Hannás veje, Kajafás. 117 Feltűnik, hogy a kapunál szolgálói e á n y teljesít szolgálatot. Talán azért, mert a férfiak egyebütt voltak szolgálatban ezen az evangéliumi történet számára olyan emlékezetes éjszakán. •240
