Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

a nyomorúság következményeit hárít minden emberre, vagy amelyek az embert a saját és mások bűneinek, gonoszságának a folyományaképpen érik. „Mindez" — s itt az olvasó szeme előtt felrajzolódik minden üldözés és szorongattatás, mely az első gyülekezetekre reászakadt, — Krisztus „nevéért" van, azért, mivel a tanítvány Krisztusról tesz tanúbizonyságot és ragaszkodik Urához, és mivel a világ „nem ismeri azt, aki Krisztust elküldötte". Mivel a világ nem ismeri az Atyát, azért nincs is közössége vele, azért nem hízik benne és nem szolgál neki. Viszont igyekszik kitaszítani magából mindazokat, akik nem e világ hatalmasságaiban, hanem Istenben bíznak és nem ezeknek, hanem Istennek szolgálnak. Ezért a világ sohasem gyűlöli egyedül Krisztust, hanem gyűlölete mindig egyúttal Istenre is irányul. Egy új fordulattal azt hangoztatja Jézus, hogy a világot felelősség terheli Krisztus és a gyülekezet üldözéséért. Ez az üldözés bűnné válik, tudatos Isten-ellenes lázadássá. Mentségül szolgálhatna a világnak, ha nem tudná, mit cselekszik. Azonban Krisztus szólott a világhoz, és — hozzátehetjük —

1 igéje állandóan hangzik a világban. Az üldözést éppen az igének, az isteni üzenetnek, az evangéliumnak a hirdetése, a róla való tanúbizonyság váltja ki. S ehhez hozzá kell tenni még egyet: A világ nemcsak az evangélium üzenetét kénytelen hallani, hanem látja, sőt kénytelen látni Krisztus műveit is. Soha senki nem vitte véghez azt, amit Krisztus véghezvitt. Ezek a cselekedetek is bizonyságot tesznek. S az olvasó ismét gondolhat nemcsak azokra az eseményekre, melyekről az evangéliumok tesznek tanúbizonyságot, hanem mindarra is, ami Isten csodálatos műveként az egyháztörténet folyamán és számtalan kegyes hívőnek az életében bizonyságot tesz Isten oltalmazó, megváltó és új életet teremtő kegyelméről, szeretetéről. Mindezt látnia kell a világnak: látja is, de ennek ellenére meggyűlöli nemcsak a Fiút, hanem az Atyát is, sőt gyűlöletében egyre elvakultabbá válik, mert nem bírja elviselni Istennek sem a szeretetét, sem a jóságát. De mindez nem véletlen, nem kegyetlen sors, vagy éppen Isten tehetetlensége a világgal. Már az ószövetségi kegyesek tapasztalása is ugyanezt mutatja: a zsoltárköltő is arról panaszkodik, hogy ok nélkül szenvedi a világ gyűlöletét. Isten akarata is ez, mert éppen Krisztus szenvedése, az üldözés, mellyel a világ kitaszítja magából, lesz a váltság művének csodálatos eszközévé. A búcsúbeszédek során Jézus itt újra utal a Paraklétoszra, akit „ő küld az Atyától" és „aki az Atyától származik". Ez a kettős meghatározás egyfelől arra utal, hogy a Krisztusban adott kinyilatkoztatás Jézus eltávozása, halála után sem szűnik meg. Ennek a kinyilatkoztatásnak a közvetítője ugyancsak Jézus, mert hiszen ő küldi a Paraklétoszt. Másfelől azonban arra utal az ige, hogy a Paraklétosz „az igazság Lelke": az isteni „igazságot", kinyilatkoztatást közvetítő Lélek magát az Istent nyilatkoztatja ki, mert hiszen „az Atyától származik". Krisztus és az Atya igy a Paraklétosz által hozott kinyilatkoztatást is szoros egységben adják. Ebben a kinyilatkoztatásban van a Paraklétosz önálló küldetése, noha ezt a küldetést; mint a Krisztusban adott kinyilatkoztatás folytatását teljesíti. A Paraklétosz művét itt az ige — tekintettel a világnak a gyűlöletére, — mint Krisztusról való tanúbizonyságtételt jelöli meg. Hasonlóan mondja Jézus Mát. 10,20 szerint is, hogy az Atya Lelke szólal meg az üldözött tanítványok javára. A Paraklétosz tanúbizonyságtételéhez csatlakozik a tanítványoké: amaz hordozza ezt és ebben is amaz szólal meg. 23. 22. 24. 25. 26. 27. •215