Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)
7. 8. 9. 10. resi, amikor igyekszik magának utat törni Isten felé. Isten is ezt akarja adni övéinek és az evangélium arról tesz bizonyságot, hogy Isten ezt adja nekünk Krisztusban. Amikor Jézus avval az igénnyel lép fel, hogy ő az „út", akkor ez azt is jelenti, hogy Isten kinyilatkoztatása nem tanítás titokzatos tan vagy bölcseség, olyan túlvilági ismeret, melyet Jézus a beavatottakkal közöl. De jelenti azt is, hogy az újszövetségi kinyilatkoztatás nem olyan tan, az emberi lét értelmét feltáró ismeret sem, amely függetleníthető volna Jézus személyétől és mint ilyen, önmagában „örökérvényű" volna. Jézus éppen azért az út, az igazság és az élet, mert a kinyilatkoztatás és annak minden ajándéka őbenne valósul s így teljesen az ő személyéhez van kötve. Ezért a Krisztusban adott kinyilatkoztatás nem, eszme, hanem esemény, történet. Nem is lehet úgy elsajátítani, mint ahogy az ember magáévá tesz valami tant vagy eszmét, hanem csak a Jézushoz való viszonyban, vagy más szóval: a hitben ragadható meg. Ez nemcsak az örök életre vonatkozik, mint a kinyüatkoztatásban nyert isteni ajándékra, hanem éppen úgy áll az „igazság"-ra is. Ezt sem lehet úgy elsajátítani és megragadni, mint valami tant vagy eszmét, hogy azután visszavonhatatlanul, biztosan a tulajdonunkká legyen. Az isteni igazság (veritas), vagy más szóval Isten kinyilatkoztatott valósága csak Jézuson keresztül nyilatkozik meg számunkra, mi is csak Jézuson keresztül közeledhetünk hozzá és valósággá számunkra csak abban az isteni cselekedetben válik, mellyel bennünket Krisztus által megragad, kiment a bűn és halál hatalmából és fiaivá fogad. Ennek az isteni kegyelemnek az útja Jézus, ajándéka pedig a Krisztusban kinyilatkoztatott igazság és bennünket Isten örökkévalóságában részeltető élet. A 7—11. versek más fordulattal, de lényegileg ugyanazt mondiák, amit tömören a 6. vers állít elénk, hogy t. i. Jézusban, mint a tökéletes kinyilatkoztatásban eggyé válik a kinyilatkoztatás útja és célja. Erre utal mindjárt az első mondat: aki megismeri Jézust, ezzel már magát az Atyát ismeri meg, 8 9 — hiszen Jézus és az Atya egy (10, 30). Ez pedig a tanítvány számára nem valami „elméleti" felismerés: „mostantól fogva' r — ez azt jelenti, szenvedése által — ismeri a tanítvány Jézust. Szenvedésében ismeri meg Jézust, mint megváltóját, szenvedése pedig megdicsőíti az Atyát. Ebben a megdicsőülésben pedig a tanítvány máris „meglátta" az Atyát. Fülöp erre válaszol avval a kéréssel: „Mutasd meg nekünk az Atyát s ez elég nekünk". Elég, mert többet a tanítvány nem kívánhat. Hiszen ha „látta" az Atyát, ha megismerte az Istent, ha feltárult előtte Isten kegyelmes jósága, ha meggazdagodott ebben a „látásban" és „ismeretben" örök élettel, akkor ez „elég", ennél többet nem is kaphat. Fülöp kérésére Jézus a fájdalmas csodálkozáson túl csak úgy válaszolhat, hogy utal arra a közösségre, melyben az Atyával van: Ö az Atyában és az Atya őbenne van. Jézusnak és az Atyának a teljes, szavakkal ki nem fejezhető tökéletes egységét jelöli meg az ige. Az Atya Jézusban „marad": a Fiúnak az Atyával való egysége nem egy bizonyos eseményre, vagy időre korlátozott egység, hanem megmaradó, vagyis az időtől független, örökkévaló közösség. Ezt az egységet tágabb 89 A fordításban közölt szöveg néhány híres régi kézirata (a cod. Sinaiticus-ra és a cod. Bezae Cantabrigiensis-re) támaszkodik. A szokottabb szöveg, mely szokásos fordításainkban is található, feltételes módban szól: „Ha megismernétek engem, megismernétek Atyámat is". Ez a szöveg azonban az összefüggés szerint kevésbbé látszik valószínűnek. Hiszen a búcsúbeszédekben aligha látszik valószínűnek, hogy Jézus tanítványaihoz oly módon beszélne, mintha még nem ismernék őt, azaz mintha úgy szólna tanítványaihoz, mint ahogy a zsidókhoz szólt (v. ö. 8, 19!). •200
