Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

Krisztus elmegy az Atyához (13 — 20. fejezet)

Most azonban Jézus ezt kiegészíti: akkor veszi tanítványait magához, „ha eljön ismét". Ezzel Jézus újraél jövetelére („parusiájára") utal. Akkor veszi majd az Űr véglegesen magához tanítványait, akkor megszűnik a tanítvány magárahagyatottsága, egyedülléte a világban, akkor lehull és eltűnik mindaz, ami Krisztus dicsőségét most még mintegy eltakarva tartja, lepellel borítja s a tanítvány ott lesz Krisztusnál, részesedik abban a dicsőségben, melyet az Atya a Fiúnak készített. „Krisztusnál lenni" (v. ö. I. Tessz. 4, 17; Fii. 1, 23) ez a tanítvány számára az örök élet, a teljes és tökéletes üdvösség. Az elmondottak alapján, ill. visszagondolva arra, amit Jézus az evangélium folyamán már hirdetett a tanítványoknak, hivatkozhatik arra, hogy tudják, hova megy s ismerik az utat. Tamás közbevetett kérdésére feleli azután Jézus — a szakrális stílus formájában fogalmazva meg kinyilatkoztatását, — hogy ő maga „az út, az igazság és az élet". A tanítvány nem tudja, „hova megy" Jézus: nem ismeri a sorsot, mely Mesterére vár. De nem ismeri az utat sem, mely elvezeti Jézust az eléje szabott célhoz. Tamás kérdésében a tanítványnak ez a bizonytalansága szólal meg s Jézus éppen erre felel: ő maga az „út". A gyülekezet számára Jézus az „ajtó" (10, 7), mely az Atyához vezet. Ugyanígy mondja Jézus, hogy az egyes tanítvány számára Ö az „út", melyen keresztül Istenhez juthatnak: „senki sem mehet az Atyához, hanem csak ő általa". A Jézusban adott isteni kinyilatkoztatás legmélyebb értelme éppen az, hogy ő nyitja meg az utat Istenhez és pedig nem valami tanítással, mélyértelmű bölcseséggel (,,gnosis"-sal) új Istenre vonatkozó ismereteknek a közlésével vagy pedig újszerű istentiszteleteknek, vallásos szertartásoknak vagy valamiféle magatartásnak a megalapításával, arra való útbaigazítással, hogy ennek az ismeretnek vagy magatartásnak a segítségével juthatnánk el Istenhez. Nem az az „út", amire Jézus tanít, hanem ő maga az „út". Benne magában valósul meg tehát az a cél, amely felé az Istent kereső ember törekszik. Megvalósul azért, mert ő olyan értelemben az „út" Istenhez, hogy ő maga az igazság és az élet. Jézusban nyilatkozik meg az isteni „igazság" („veritas") teljesen és tökéletesen. Jézus az „igazság", mert benne Isten teljesen, „igazán" kinyilatkoztatja önmagát, a maga isteni valóságát. Ezért Jézus egyúttal az „élet": benne buzog Isten életének a teljes gazdagsága, benne, a Krisztussal való közösségben nyeri el a „tanítvány", a kegyes hívő Isten életének az ajándékát, részesedik Isten örök életében. Mert Jézus olyan értelemben az „élet", hogy életet és pedig örökkévaló, isteni életet ad, ajándékoz. Jézusban tehát eggyé válik az, ami más vallásokban szétesik: az Istent kereső ember célja és az út, amely e cél eléréséhez vezet. S mindez úgy, hogy a hívő számára Krisztusban máris nyitva van az út Istenhez és hogy a hívőnek máris élete van Krisztus által. A Krisztusban adott kinyilatkoztatás és üdvösség nem a titokzatos jövendőben vagy pedig a láthatatlan más világban valósul meg, hanem már a jelenben valóság és formálja az ember életét. Ebben az igében tömören és mégis világosan, megragadó szépséggel szólal meg az újszövetségi kinyilatkoztatás központi tartalma. Mert mi mást várhatna az ember a kinyilatkoztatástól, mint hogy megmutassa az utat, mely Istenhez vezet és hogy megajándékozzon bennünket az igazsággal, kinyilvánítása előttünk Isten tökéletes valóságát, végül pedig, hogy eltöltsön bennünket élettel, részestársaivá tegyen Isten örökkévaló életének. Mindezt várja az ember a kinyilatkoztatástól és mindezt ke3. / 4. 5. 6. •199