Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
népet. Egyikük pedig, Kajafás, aki abban az évben főpap volt, így szólt hozzájuk: — Nem tudtok ti semmit és nem gondoljátok meg: jobb nektek, hogy egy ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elpusztuljon. Ezt pedig nem magától mondta, hanem mint annak az évnek a főpapja megjövendölte, hogy Jézus meghal majd a [zsidó] népért, de nemcsak a [zsidó] népért egyedül, hanern azért, hogy egybegyűjtse Istennek a [pogányok közt] elszéledt gyermekeit. Attól a naptól fogva tehát elhatározták, hogy megölik őt. Ezért Jézus többé nem járt-kelt nyilvánosan a zsidók közt, hanem visszavonult a pusztához közeli vidékre, egy Efraim nevű városba és ott tartózkodott tanítványaival. Lázár feltámasztásának kettős hatása van: egyfelől sokan hisznek Jézusban, annyira lenyűgöző az isteni csoda, mellyel Lázárnak életet adott. A csodának más esetekben is van hitre vezető ereje, v. ö. 2, 23; 4, 39; 8, 30. Lázár feltámasztása annál nagyobb erővel ragadja meg a zsidókat, mivel ez ellen a csoda ellen még az írástudók sem tudnak olyasféle kifogásokat tenni, mint a 38 év óta beteg és a vakon született meggyógyítása esetén. De vannak egyesek, akik — talán hitetlenségből, mint azt már egyes ókori magyarázók is gondolták, 7 8 — elvitték Jézus cselekedeteinek hírét a „farizeusok"-nak, pontosabban a legfőbb zsidó hatóság, a szinedrium farizeusi tagjainak. A papi fejedelmek és a farizeusok össze is hívják a „tanácsot", a szinedriumot, de ezen úrrá lesz a tanácstalanság Jézus csodáinak a láttára; nem tudják,' mit cselekedjenek. Csak azt állapítják meg, ha hagyják, hogy Jézus tovább folytassa művét, akkor kitör a messiási lázadás s ennek eredménye az, hogy „jönnek a rómaiak". Ha pedig a rómaiak avatkoznak bele a nép ügyeibe, akkor annak eredménye, hogy „elveszik a [szent] helyet", vagyis a jeruzsálemi templomot és elvész a nép is. Ebben a helyzetben áll elő javaslatával Kajafás, akit az evangélista itt, valamint az 51. versben és 18, 13-ban „azon év főpapjának" mond. Kajafás 18—36 töltötte be a főpapi tisztet. A főpapi tiszt általában élethossziglan tartott. Viszont Jézus idejében a valóságos helyzet az volt, hogy a főpapot a római helytartó nevezte ki s a római helytartó tetszésétől függött, hogy meddig tölthette be tisztét. így a főpapi tiszt viselője mindig bizonytalan lehetett a tekintetben, hogy meddig tarthatja meg tisztét. Ennek tudata szólal meg az evangélistának abban a megjegyzésében, hogy Kajafás „annak az évnek" a főpapja volt. Ez a kifejezés tehát egyúttal azt is mondja, hogy Kajafás abban az emlékezetes évben volt a főpap. Kajafás szavait a politikai gondolkodás és a politikai megfontoltság jellemzi. Nem állít fel új tételt, ellenkezőleg, olyan szempontot érvényesít, mely már az Ószövetségben is megtalálható (v. II. Sám. 20, 20—22; Jónás 1, 12—15) és Jézus korában, főként a farizeusi írástudományban is érvényesül. Ez a szempont pedig az, hogy inkább egy ember 78 Az evangéliumoknak a 2. században keletkezett őszir fordításában (cod. syr. sin.) már így hangzik ez a vers: ,,És voltak egyesek közöttük, akik nem hittek, hanem elmentek a farizeusokhoz és elbeszélték nekik, mit cselekedett". V. ö. M e r x : Die vier kanonischen Evangelien nach ihrem áltesten bekannten Texte, I, 1897, 207. lp., II, 2, 1911, 292. lp. Ez nyilván nem az eredeti szöveg — görög kéziratokban ilyen szövegnek nincs nyoma, — azonban tanúskodik arról, hogy már a 2. században hogyan •értelmezték a szöveget. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 45. 46. 47. 48. 49. 50. •167
