Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
akit az Atya „húz" (6, 44). Az „ő juhai" éppen azok, akiket az Atya „ad neki (6, 37). A Krisztushoz való viszonyunknak, a hitnek és hitetlenségnek a legtitokzatosabb dolga éppen az, hogy isteni adottságból egyesek „juhai", mások pedig nem. Az ő .juhai hallják meg hívó szavát, követik pásztorukat, ők nyerik el az örök élet isteni ajándékát. Többé a gonosz és istenellenes hatalmak nem lehetnek úrrá felettük: senki sem ragadhatja ki őket Krisztus kezéből. S hogy ez így van, annak bizonysága és biztosítéka a Krisztusnak, a Fiúnak az Atyához való viszonya, pontosabban, az Atyával való egysége. Az Atya adta Krisztusnak a juhokat, az az Atya, aki „mindenkinél", azaz minden más elképzelhető hatalomnál, legyen az akár földi, akár földöntúli hatalom, „nagyobb", mert hiszen ő a teremtő és mindenható Isten. Ennek az Atyának a kezéből senki sem ragadhatja ki a juhait. 7 2 Mint fentebb már rámutattunk, ezekhez a versekhez kapcsolódik a legjobban a jó pásztorról szóló beszéd. Ünnepélyes kettős „ámen" vezeti be a „példázatot". Amint azonban a negyedik evangéliumban egyebütt is megfigyelhető, az ünnepélyes kettős „ámen" nem szokott új beszédet bevezetni, hanem a már megadott képzethez kapcsolódik hozzá. Ezt a képzetet adják meg éppen a 26. és következő versek, míg az a 10, 1-et megelőző 9. fejezetből teljesen hiányzik. Ez a körülmény is valószínűsíti, hogy itt van ennek a példázatnak az eredeti helye. A szakasz központi képzete a „pásztor", illetve „jó pásztor". Bevezetőül az 1—5. vers „példázata" szolgál, ehhez két szakaszban (7—10. és 11—18. versek) csatlakozik a „példázat" kifejtése, illetve alkalmazása. Elejétől fogva meg kell állapítani, hogy a „példázat" nem allegória abban a szokott értelemben, hogy a „példázat" minden egyes vonása feloldható és értelemszerűen alkalmazható volna. Ilyesféle értelmezésre sok írásmagyarázó törekedett: az egymással sokszor homlokegyenest ellenkező vélemények mutatják, hogy ez az eljárás helytelen és nem vezet célra. Meg kell látni azonban azt is, hogy a példázatot eleitől fogva formálja annak a feloldása, hogy t. i. Jézus az „ajtó", illetve a második értelmezés szerint a „pásztor". Ebben a vonatkozásban a „példázat"-nak kétségkívül van allegorisztikus vonása s ezt az értelmezésnél figyelembe is kell venni. A „példázat" formálásának minden döntő vonását éppen az a körülmény határozza meg, hogy benne Jézus személye és műve áll a középpontban. A „példázat" elbeszélése teljesen a palesztinai pásztor-élet szokásos adottságait tükrözteti. Az „akol" tulajdonképpen a házat körülvevő udvar, melybe éjszakára a juhokat beterelik. Ezt az udvart rendesen kőből épített kerítés veszi körül, úgyhogy a tolvajnak azt át kell hágnia, ha be akar törni az udvarba. A pásztor naponta legelőre viszi a nyájat: ezt nem maga előtt hajtja, hanem vezeti és a nyáj követi őt. A példázat azonban nem ezt a pásztor-életből vett képet mint olyat rajzolja meg, 72 A 29. versnek a szövege egyes kéziratokban így hangzik: „Amit az Atya nekem adott, az mindennél nagyobb." Ezt tanúsítja pl. a híres Vatikáni Codex C,,B") is. Ha ez volna a helyes szöveg, akkor az érvelés értelme ez volna: Jézusnak a kezéből senki sem ragadhatja ki juhait: neki adta az Atya a legnagyobb ajándékot, t. i. éppen azt az isteni küldetést és felhatalmazást, mellyel váltságot szerez. Ez az isteni ajándék, mely a Fiút egységbe vonja az Atyával, a biztosítéka annak, hogy semmiféle hatalomnak nincs ereje ahhoz, hogy elszakítsa Krisztustól, ill. az Atyától az ő megváltottait. — A fenti szöveg, melyen fordításunk alapul, azonban simább és gondolatmenete is szorosabb. Éppen azért részesítettük előnyben a B-codex szövegváltozatával szemben. A kétféle szöveg között nem lehet feltétlen biztonsággal dönteni a tekintetben, hogy melyik az eredeti szöveg. 27. 28. 29. 1-18. 1-5. •153
