Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
szabadságra, mint ahogy a mai olvasó hajlandó Jézus igéjébe belemagyarázni a saját elképzeléseit a szabadságról. Minden ilyen belemagyarázással szemben ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy Jézus igéje azt a szabadságot hirdeti, amelyre Isten a kinyilatkoztatásban szabadít meg minket, vagy helyesebben, amellyel Isten megajándékoz bennünket Krisztusban, aki maga az igazság (14, 6). Jézus ellenfelei visszautasítják azt a feltevést, hogy ők nem szabadok, hanem úgy kell elnyerniök a szabadságot: ők „Ábrahám ivadéka" és ,,soha nem voltak senkinek szolgái". Ezzel Jézus ellenfelei azt a farizeusi-rabbinisztikus szemléletmódot szólaltatják meg, melyet az írástudományból jól ismerünk. Ott az írástudók ismételten büszkén hivatkoznak népük Ábrahámtól való származására: több híres rabbi ismételten kifejezi, hogy az izraeliták mind „királyok fiai", mivel Ábrahám. Izsák és Jákob ivadékai. Akiba rabbi szerint pedig „Izráelben a szegényeket is olyanoknak tekintik, mint nemesi szülők elszegényedett leszármazottjait, mivel Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékai". 5 6 Amikor Jézus ellenfelei tiltakoznak az ellen, hogy valaha is szolgái lettek volna valakinek, akkor ilyen értelemben mondják magukat szabadoknak, — hiszen Jézus idején a zsidóság politikai értelemben (mint nemzet) nem tudta magát szabadnak, arról pedig, hogy társadalmi értelemben volna vitatott a szabadságuk, a szövegben nincs szó. Jézus felelete azonban egészen világossá teszi, miről van szó: szolga az, aki bűnt cselekszik. 5 7 A bűn az a rajtunk kívül álló idegen hatalom, mely bennünket rabul ejt s nem engedi, hogy teremtettségünknek megfelelően éljünk. A bűnnek a hatalmából pedig nem ment ki semmiféle belénk helyezett adottság, nem ment ki belőle származásunk, vallásos örökségünk, — a „faj" és a „vér", — aminthogy az Ábrahám ivadékát sem menti meg a bűn hatalmából az az ajándék, melyet Ábrahám Istentől nyert. Aki a bűn hatalmában van, az mindenképpen szolga és osztozik a szolga sorsában. A szolgára vonatkozólag pedig áll az, hogy „nem marad örökké a házban": a szolgának a gazdához való tartozása csak időleges, addig tart, ameddig a viszonyt a rabszolgatartó gazda fel nem bontja. Kép nélkül kifejezve ez azt jelenti, hogy a szolga, azaz a bűn szolgája nem maradhat meg Isten „házában", királyságában. Akiket Isten alávet a maga királyságának, azok szabadok, „fiak": csak a szabadok, a „fiak" maradnak meg örökre, azaz visszavonhatatlanul Istennél, ők részesülnek Isten királyságának minden ajándékában. De a fiaknak ez a szabadsága az egyetlen, az igazi és tulajdonképpeni Fiúra utal: akiket ő szabadít meg, azok lesznek igazán szabadokká. Egyedül ő oldhatja meg azt a köteléket, mely bennünket a világ hatalmába kényszerít, egyedül őbennje közeledik hozzánk az igazság (v. ö. 14, 6), Isten kinyilatkoztatásának a kegyelmes igazsága, a „kegyelem és igazság" (1, 14), mely megszabadít bennünket bűnös önmagunktól, multunktól, hogy élhessünk szabadon, azaz Istennek. A vita második szakasza Jézus ellenfeleinek az Ábrahámhoz való joga körül mozog. Jézus — utalva a 33. versre — elismeri, hogy ellenfelei „Ábrahám ivadéka", azaz — test szerint — Ábrahámtól származnak. De ezzel szembeállítja valóságos magatartásukat: őt halálra keresik. Ez56 V. ö. Strac k-B illerbect : Kommentár, 1. 1922. 117. lap. 57 Egyes kéziratok a vers második felét ebben a formában közlik: „mindenki szolaa, akt bünl cselekszik". Tárgyilag ez a szöveg is azt jelenti, mint a fentebbi fordításban közölt hosszabbik szöveg. 33. 34. 35. 36. 37. •137
