Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
vetlen viszonyba. Ez az igazság, Istennek ez a kinyilatkoztatott valósága, sőt maga Isten, amint hozzánk Krisztuson és igéjén keresztül lehajol, „teszi szabadokká" a tanítványokat. Mert egyedül Isten ajándékozhatja meg az embert a szabadság ajándékával. „Szabadság" ebben az értelemben az, hogy az ember ismét lehet önmaga, t. i. az, akinek és aminek Isten teremtette. Ahhoz, hogy az ember szabaddá legyen, első sorban tehát az kell, hogy megszabaduljon attól, ami, ill. aki őt szolgaságban tartja, vagyis megszabaduljon — a negyedik evangélista szóhasználata szerint — a „világ"-tól, vagy — más vonatkozásban fejezve ki ugyanezt — a „bűn"-től, melynek cselekvése az embert szolgává teszi (v. ö. 34. vers!). Mivel pedig a „világ" és a „bűn" nem tisztára rajtunk kívül létező valóságok, hanem mi magunk is tényezői vagyunk a világnak és a bűn cselekvésünk által valósul mindig újra, mivel így a világ számunkra mintegy első sorban és állandóan magunkban testesül meg, azért szabaddá lenni annyi, mint megszabadulni bűnös önmagunktól, hogy Isten újjáteremtett fiai s e teremtés által neki szolgáló teremtményei, „gyermekei" legyünk. „Szabadokká" tehát Jézus tanítványai nem olymódon lesznek, hogy valamely „igazság", azaz a valóságnak valamely mélyebb, helyesebb felismerése felszabadítja őket helytelen képzetek és nézetek, hagyományos megkötöttségek, vagy éppenséggel „babonák" járma alól. Jézus igéje nem erre a modern racionalista-pozitivista értelemben vett „szellemi szabadságira utal. De nem szabad a „szabadság" fogalmát abban az értelemben sem venni, ahogyan azt Jézus, ill. az evangélista korában a görögök értették. A görög gondolkodás számára a szabadság az önmagunkkal való rendelkezés képessége. Szabad az, aki politikai („nemzeti"), társadalmi („szabadok"-„rabszolgák") viszonylatban éppen úgy, mint szellemi és erkölcsi viszonylatban ura önmagának és tőle idegen, külső megkötöttségek nélkül „szabadon" rendelkezik önmagával. Az Üjszövetség korának leginkább elterjedt, népszerű filozófiája, a stoikus gondolkodás szerint szabadnak lenni annyit jelent, mint „akadálytalanénak és „önhatalmúdnak lenni. Ezt pedig az ember úgy éri el, ha — felismerve egzisztenciájának az adottságait — mintegy önként visszavonul arra a területre, ahol és amelyen ura önmagának és lemond arról a területről, mely nem adatott hatalmába s ahol állandóan és mindegyre csak vereség érheti. Epiktetos, a Kr. u. 1. és 2. század fordulóján élt nagytekintélyű és nagybefolyású stoikus filozófus ezt a területet úgy határozza meg, mint képzeteink, azaz belső énünk világát. Diogenesnek, a híres kynikus filozófusnak a példájához kapcsolódva így írja le ezt a „belső szabadságot": „Megtanított arra, hogy különbséget tegyek a között, ami az eriyém és ami nem az enyém. A tulajdon nem az enyém, rokonok, család, barátok, hírnév, ismert helyek, társaság — mindezek idegen dolgok. Nos, mi a tiéd? A képzetek alkalmazása ... Nincs akadály, nincs kényszer, senki sem akadályozhat meg és senki sem kényszeríthet arra, hogy másként alkalmazzam azokat, mint ahogy én akarom. Kinek van tehát még hatalma fölöttem?" (Epict. Diss. III. 24, 67 kk.). A stoikus bölcsnek ez a minden külvilágtól visszavonult, teljesen önmagára állított belső szabadsága, melyet imponáló erkölcsi erővel érvényesít minden az emberre nehezedő nyomással szemben, — egészen más valami, mint az a szabadság, melyről Jézus szól. A negyedik evangélium görög olvasói, akiknek a számára ez a stoikus gondolkodás kézenfekvő, modern dolog volt, valószínűleg éppen úgy gondoltak erre a filozófiai és világi értelemben vett •136