Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

vényt. Viszont Ábrahám már régen Mózes előtt nyerte el Isten ígéreteit, 6 imádta először Istent, nyerte el mintegy hite jutalmául a körülmetélkedés pecsétjét és tartotta meg elsőnek a törvényt, még mielőtt azt Mózes lehozta volna a Sinai hegyéről. Ezért Ábrahám a törvényhez ragaszkodó kegyesség ősképe, az a példakép, melyet az írástudomány mindig új változatban jelenít meg önmaga előtt. Ábrahámot tekinti az írástudomány úgy, mint az igazi és tulajdonképpeni „ősatyát": „Ábrahám a mi atyánk!" (Mát. 3, 9; v. ö. Luk. 1, 55. 73) — ezzel dicsekszik egész Izráel. Milyen viszonyban van a Jézussal vitában álló nép Ábrahámhoz? Ők ragaszkodnak ahhoz, hogy Ábrahám az ő atyjuk, s hogy ők ezért Ábrahám jogos és törvényes „fiai", azaz örökösei. Jézus az Ábrahámhoz való viszonyt az őhozzá való viszonytól teszi függővé. Krisztus Ábrahámnak is ura, — ez vonul végig mind a három szakaszon. Az első (8, 30—36) azt hangsúlyozza, hogy csak a Fiú tesz szabaddá nem elég, hogy valaki Ábrahám ivadéka legyen. A második szakasz (8, 37—47) azt állítja elénk, hogy csak azok „Ábrahám ivadéka", akik „Ábrahám cselekedeteit" cselekszik. Ez pedig más szóval azt jelenti, hogy nem lehet Ábrahám ivadéka, aki szembefordul Krisztussal. Végül a harmadik szakasz (8, 48—59) a vita csúcspontján azt állítja elénk, hogy Ábrahám is vágyódott látni Krisztus napját, mert — mondja Jézus, — „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok". Krisztus lénye átfogja az életet és halált, az egész örökkévalóságot. Csak az nem lát halált soha örökké, aki az ő beszédét tártja meg. Jézus tanúbizonyságtétele nem volt eredménytelen Jeruzsálemben sem. Az evangélista hangsúlyozottan kiemeli, hogy „sokan" hittek Jézusban, amikor — mint az előző szakaszban olvastuk, — lényének titkát feltárta. A következő szavakat Jézus éppen ilyen feléje hittel forduló zsidókhoz intézi. Az evangélista nem szól arról, hogy mi lett ezekkel a hívőkkel: vájjon eltűnnek-e a sokaságban, Jézus ellenfelei mögött, vagy pedig nem tudják elviselni, hogy Jézus a hitnek pillanatnyi fellángolásánál többet kíván tőlük, t. i. azt, hogy „megmaradjanak az ő igéjében". Ebben az utóbbi esetben éppen ők válnának Jézus legélesebb ellenfeleivé. Az evangélista azonban nem terjeszkedik ki ezekre a dolgokra, számára csak Jézus igéje fontos. Jézusnak „igazi tanítványa", t. i. olyan tanítvány, aki nemcsak ideig-óráig vagy látszat szerint, hanem valóban az, csak olyasvalaki lehet, aki „megmarad az ő beszédében", vagyis megtartja az ő beszédét, „parancsolatait" és megmarad a szeretetben (v. Ö. 6, 56 magyarázatát!). Az ilyen tanítvány „megismeri az igazságot". Az „igazság" (görögül „alétheia", latinul „veritas") nem általában a tárgyi valóságot helyesen és maradéktalanul kifejező ismeret, hanem — mint ezt már ismételten láttuk (v. ö. kül. 1, 14; 3, 21; 4, 23—24 magyarázatát), — az isteni valóság úgy, amint azt maga Isten nyilatkoztatja ki. Aki megismeri az igazságot, az Istent a maga igazi, tökéletes, hazugság és hamisság, csalárdság és ámítás nélküli valójában ismeri meg, végeredményben tehát magához Istenhez kerül viszonyba. „Az igazságot megismerni" tehát nem egy „magasabb fokozat" a hithez való viszonyban, mintha azoknak, akik „hittek Jézusban", el kellene jutniok egy a Krisztus-hitnél még magasabb fokra, t. i. „az igazság megismerésére". Az „ismerés", melyről itt szó van, szerves alkotórésze a hitnek (v. ö. 6, 69 magyarázatát!), amennyiben a hit sohasem „vak", hanem éppen annak hisz, akit ismer. Ezért mondja Jézus, hogy aki megmarad igéjében, és életével cselekszi ezt- az igét, Krisztus „parancsolatait", az igazságot olymódon ismeri meg, hogy Krisztus igéjén keresztül magával Istennel kerül köz30. 31. 32. •135