Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)
„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.
28. „Én vagyok" ezen a helyen, továbbá a 28. versben, valamint 8, 58 és 13, 19-ben titokzatos megjelölése Jézusnak, éppen úgy, mint Márk 13, 6-ban és Luk. 21, 8-ban. Máté Jézusnak az utóbb említett mondását olyan értelemben egészíti ki, hogy az így hangzik: ,,Én vagyok a Krisztus" (Mát. 24, 5): ez értelmezése Jézus titokzatos kifejezésének s magában véve nem helytelen, azonban könnyen eltakarja azt, amiről tulajdonképpen szó van. Mert ez a megjelölés több, mint a messiásnak a „bemutatkozása", vagy éppen a messiási igény bejelentése. Nem jutunk el a titkához akkor sem, ha kizárólag arra gondolunk, hogy az „én vagyok ..." kezdetű igék sajátos kinyilatkoztatási formulát foglalnak magukban, mint arra fentebb 6, 35-nél rámutattunk. Ez az ige csak akkor érthető meg igazán, ha meglátjuk annak sajátos ószövetségi gyökereit. Elsősorban arra a kinyilatkoztatásra kell utalnunk, mellyel Isten magát Mózesnek tudtul adta s Mózesnek arra a kérdésére, hogy mi a neve, azzal felelt: „Vagyok, aki vagyok" (II. Móz. 3, 14). Ugyanez az Isten mondja Mózes énekében: „Most lássátok meg, hogy én vagyok és nincs Isten kívülem! Én ölök és elevenítek, én sebesítek és én gyógyítok és nincs ki kezemből megszabadítson" (V. Móz. 32, 39). Istennek ugyanez a titokzatos neve és léte szólal meg Deutero-Ézsajás próféciájában is: itt Isten tanúnak hívja Izráelt és az ő szolgáját a pogány népekkel, szemben, „hogy megtudjátok és higgyetek nekem, és megértsétek, hogy én vagyok az, előttem Isten nem alkottatott és utánam nem lesz" (Ezs. 43, 10; v. ö. 41, 4; 48, 12). 5 4 Ez a kifejezés Istent mindenekelőtt mint az egyetlent és változhatatlant jelöli meg. Kifejezi azt, hogy Isten mindennek a kezdete és alkotója, azt, hogy Isten az örökkévaló „alany", mindennek a forrása, aki sohasem válik „tárggyá". Ez áll nemcsak a teremtett világ egészéhez, hanem az emberhez való viszonyában is. Isten az ember számára is mindig az „alany", sohasem lesz számunkra „tárggyá", olyasvalakivé, akit „megragadhatunk", hanem ő ragad meg minket. Nem is lesz a szokott értelemben ismerésünk „tárgyává", akit észbeli képességeinkkel felfoghatnánk vagy logikánk hálójában megfoghatnánk: mindig ő ismer meg bennünket. Mi csak mint általa megragadottak ragadjuk meg őt és csak mint általa megismertek ismerjük őt. Ugyanezt a kifejezést találjuk meg az apokalyptikus iratokban is, mint a kinyilatkoztatásnak egyik stílusformáját, amelybe azután belejátszik az ókori Kelet vallásos kifejezési formája is. Innét érthető ha Jézus Márk 13, 6-ban a hamis messiásokról mondja, hogy azok evvel a titokzatos Isten-névvel az ajakukon lépnek majd fel. Jézus egészen más módon teszi magáévá ezt a titokzatos megjelölést. Egész kinyilatkoztatását áthatja Istennel való egységének a tudata. Ez szólal meg a Hegyi Beszédben, amikor a törvényhek az írásmagyarázat által gyakorolt értelmezésével szembe állítja az Isten akaratát töretlen formában megszólaltató igényét: „Én pedig azt mondom nektek. .." (Mát. 5, 22 kk.). Ugyanez szólal meg hálaimájában (Mát. 11, 25—30; Luk. 10, 21—22). S ugyanez jelentkezik itt a negyedik evangéliumban is: „én vagyok". Ez a titokzatos megjelölés válik Jézus és az Atya egységének végső és tökéletes kifejezésévé. Jézus ellenfelei számára akkor lesz ez a megjelölés nyilvánvalóvá, amikor majd „felemelték őt a magasba". Ez a kifejezés kettős értelmű: megjelöli Jézus keresztrefeszíttetését és egyúttal kifejezi meg54 A héber szövegben a kérdéses szavak ,,ani-hu"; a görög ószövetség (Septuaginta) ezeket a szavakat ,,ego eimi"-nek fordítja: ugyanaz a kifejezés, mint amivel itt a negyedik evangéliumban, ill. az újszövetség fentebb idézett helyein találkozunk. •132
