Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

annak a hangsúlyozásával, hogy „tanítása", az, amit tanít, nem saját magából származik, tanításával neon egyéni elgondolásokat szólaltat meg, hanem tanítása „azé, aki őt elküldötte", attól származik, aki őt az üzenetének kinyilatkoztatására elküldötte. Hogy pedig Jézus nem a „saját tudományát" hirdeti, azt csak egy módon lehet megállapítani: Isten akaratát kell cselekedni. Amit Jézus hirdet, azt nem lehet értelmi okoskodással, vagy önmagában érvényes erkölcsi igazságként bebizonyítani. De nem lehet megragadni azon az ugyancsak „elméleti" vonalon sem, hogy mintegy hozzámérem az egyébként érvényes isteni akarathoz, akár magához az ószövetségi törvényhez. Sem Isten, sem Krisztus nem szolgáltatja így ki önmagát nekünk, emberi belátásunknak. Egyetlen útja van annak, hogy helyesen ismerjük meg Krisztust és az ő tanítását: az engedelmes hitnek az útja. Mert az Isten akaratát cselekedni éppen ezt jelenti. Aki, az Isten akaratát cselekszi és engedelmesen magára veszd azt úgy, ahogyan az a törvényen keresztül szól hozzánk, az ily módon szükségképpen Krisztushoz közeledik és neki engedelmeskedik. Ebben az engedelmességben megismeri, hogy az ő tanítása Istentől származik, benne Isten akarata nyilatkozik meg. Ehhez Jézus még egy másik dolgot tesz hozzá: aki „magától", azaz a saját indításából, küldőjének a felhatalmazása nélkül szól, hirdet, vagy tanít, az a saját hírnevét, dicsőségét keresi. Ellenben ha valaki minden igyekezetével annak a dicsőségét szolgálja, akinek a küldetésében jár, akkor az illető „igaz", mert nem hazudja küldetését és álnokság nélkül szólja a reá bízott üzenetet. Mivel pedig Jézus minden szavával és cselekedetével Isten dicsőségét szolgálja, azért ez is tanúsítja, hogy nem saját elképzeléseit hirdeti, hanem isteni küldetést teljesít. Jézus ezért sem törekszik emberi hírnévre, mint ahogyan azt már 5, 41—44 is hangsúlyozta. A hírnévre való törekvés Jézus ajakán váddá lesz az ellen a zsidóság ellen, mely az egymásnak adott elismerést használja fel arra, hogy az látszattá tegye az Isten iránti engedelmességet, vagy éppenséggel megszegje Isten akaratát. A törvény ajándék: Mózes „adta", azaz : hozta el Istentől. De „közületek senki sem cselekszi a törvényt": az egész nép vád alá kerül, ha a törvény megtartásáról van szó, mivel sok törvényt betartó igyekezete is semmivé lesz, — hiszen Krisztusnak, Isten küldöttjének az életére tör. Hogyan tudná a törvényt megtartani, ^ Isten akaratát teljesíteni az, aki Isten küldöttjének nem hisz s az ő életére tör?! Ezt a vádat a zsidók elutasítják ugyan, de avval, hogy Jézust „gonosz lélek" (görögül „daimonion", az Üjszövetség szóhasználata szerint a Sátán szolgálatában álló gonosz lélek) szállotta meg. Ez a vád is igazolja, hogy mennyire igaza van Jézusnak. Jézus nem foglalkozik a ^ váddal, neon is cáfolja. Utal a betesdai beteg meggyógyítására, mint Istennek tetsző ,,mű"-re, cselekedetre, de ez ahelyett, hogy megláttatta volna ellenfeleivel Istentől nyert küldetését, csak „csodálkozást" váltott ki, „ámulatba ejtette őket". Ez a csodálkozás azonban a hitetlen ember magatartása: aki csodálkozik és a csodálkozáson nem jut túl, éppen ezzel a magatartással elhárítja magától azt, amit neki Krisztus cselekedete mondani, üzenni akar, elhárítja magától a hitet. Végezetül Jézus egy az írástudomány által is alkalmazott következtetési móddal igazolja a betesdai betegnek szombatnapon történt meggyógyí'tását. A Mózes tör- £ vényében rendelt, ill. még régebben, már az ősatyák, a pátriárkák által adott körülmetélkedésre (v. ö. I. Móz. 17, 10—12) utal: a körülmetél16. 17. 18. 19. 20. 11. !2. •119