Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„Arról tett bizonyságot, amit látott és hallott" (Krisztus tanúbizonyságtétele.)7—12. fejezet.

járta a fáklyatáncot, hogy „nyolc fáklyát vett, egyiket feldobta, a másikat elkapta s egyik sem érintette a másikat"! Jehosua ben Chananja rabbi, aki mint gyermek még résztvett a jeruzsálemi templomban a sátoros ünnepen, úgy emlékszik vissza az ünnepségekre, hogy akkor a templomlátogatás és a minden este a templomban tartott ünnepély miatt nyolc napig szinte nem is aludtak. A közmondás pedig azt tartotta: „Aki nem látta a sátoros ünnep örömünnepélyét, az soha életében nem látott örömöt". A következő elbeszélés sok, szinte megoldhatatlan nehézséget tartalmaz az írásmagyarázó számára, egyúttal azonban mélyen belevilágít a következő fejezetek vitabeszédeinek az alapgondolataiba. Jézushoz felszólítással fordulnak testvérei:*) felhívják, hogy helyezze át működési tertületét Galileából Júdeába, hogy „tanítványai" lássák a „műveket", melyeket véghez visz. A felszólítás úgy hangzik, mintha Jézusnak Galileában nem volnának tanítványai s mintha Jézus tulajdonképpeni és igazi működési területe Júdea volna. A galileabeliek Jézus ellen döntöttek s ez a tény tükröződik a testvérek felhívásában. De a testvérek tudnak Jézus „műveiről". Ez a kifejezés — mint 5, 20. és 36 verseiben — Jézus egész messiási művét jelöli meg, tehát nemcsak a csodákra és jelekre utal, hanem egybefoglalja mindazt, amit Jézus tanít és cselekszik, tehát azt, ami messiási művéhez tartozik. A testvérek számára érthetetlen Jézus viselkedése: „titokban", azaz elvonultan, a „nagyvilág" számára láthatatlanul cselekszik, vagyis úgy, hogy éppen azok nem látják, akiknek közmeggyőződés szerint első sorban kellene látniok, ill. akiknek Jézus első sorban kellene, hogy megmutassa műveit, t. i a nép papi vezetőinek. Érthetetlen ez a magatartás a testvérek számára azért, mivel Jézus maga — saját személyére nézve — mégis igényt tart a nyilvánosságra, arra, hogy őt elismerjék. Ezzel a felszólítással a tanítványok érthető módon juttatják kifejezésre azokat a várakozásokat, melyek a közkeletű messiási remény alapján az izraelitákat Jézus korában általában eltöltötték. Éppen azért, mivel ez a messiási reménység szólal meg belőlük, mondja róluk az evangélista, hogy „nem hittek benne", noha látták és elismerték Jézus cselekedeteit, „a műveket, melyeket véghezvitt". Jézust mindenütt ez a messiási remény veszi körül s akarja a saját céljainak szolgálatában igénybe venni, így tesz a nagy sokaság, mely látta a kenyércsodát, így tesznek a tanítványok, akik hallották bizonyságtételét az élet kenyeréről, sőt a testvérei is. Mind elszakadnak tőle, mivel Jézus nem teljesíti önzővé lett reménységeiket. Jézus magára marad, magánossá lesz s ennek a magánosságnak a súlyát é's az egyedüllétnek a társtalanságát misem mutatja jobban, mint hogy testvérei sem hisznek benne, akik pedig emberileg a legközelebb állnának hozzá. A következő két fejezet Jézusnak ezt a magáramaradását állítja elénk egyre új változatokban, de egyúttal azt is, hogy a Jézussal való szembefordulás hogyan visz meghasonlást á népbe, mely fél a vezetőitől (7, 13), hogyan fordítja szembe a vezetőket a néppel, melyet megvetnek (7, 49), sőt hogyan viszi bele a meghasonlást a vezetők testületébe, a szinedriumba is (7, 50 kk.). Jézus titokzatos igével felel a testvéreknek. „Az én időm méa n?m érkezett el" — mondja. A görög szövegben levő szó („kairos") értelmét szinte lehetetlen pontosan visszaadni magyarul. Az áitaianos görög szo• * Jézus testvéreinek a kérdéséhez v. ö. Karner: Máté ev. 98. lap. 3. 4. 5. 6. 8» 115