Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

sabbrendű" szellemi életnek mondunk. Valóságos életként csak az marad meg, amit Krisztustól nyerünk. Semmiféle „manna" sem tudja ezt az életet adni vagy pótolni, csak az nyer életet örökre, aki őt magát „eszi". A vitabeszéd utolsó szakaszának a középpontjában tehát a Krisztus halálára való utalás áll. Halála által válik Krisztus teljesen és igazán az élet kenyerévé: halála által ád igazában életet. Eletet csak az nyerhet, akinek a halálba adott Krisztus válik az eledelévé. Jézus igéi ilyen értelemben világosak és maradéktalanul érthetők. Azonban már az 51. versnél rámutattunk arra, hogy a vers szövege közvetlenül felidézi a keresztyén olvasóban az úrvacsora képzetét. Amikor Krisztus „testének" (pontosan: „húsának") az „odaadásáról" van szó, amikor e „test" „evéséről" és Krisztus „vérének az ivásáról" olvasunk, akkor természetszerűleg gondolunk arra a kenyérre, amelyet az úrvacsorában törünk meg és a hálaadás kelyhére, melyet az úrvacsorában áldunk meg. Alig tévedünk, ha úgy ítélünk, hogy az evangélistának szándéka bennünket figyelmeztetni e beszéd által az úrvacsorára. Az evangélista tehát ennek a beszédnek is ugyanúgy adott szándékkal kettős értelmet, mint pl. a Keresztelő igéjének, melyben Jézusról, mint az Isten bárányáról tett tanúbizonyságot. Első „történeti" értelme szerint — mondja az evangélista, — Jézus Kapernaumban önmagáról, mint az élet kenyeréről tett tanúbizonyságot és azt tárta hallgatói elé, hogy az élet kenyerévé ő igazában halála által lesz. De Jézus szavainak a teljes értelmét csak akkor fogjuk fel, ha arra gondolunk, hogy Jézus halálának az ajándékát az úrvacsora közvetíti s mindegyre újból megjeleníti a gyülekezet számára. Ezért választott az evangélista Jézus szavai számára olyan szövegezést, hogy az olvasók gondoljanak az úrvacsorára, melyben ezek az igék mintegy kiteljesednek •és tökéletes értelmüket megnyerik. Jézus beszédének, különösen az utolsó szakasznak (az 51., ill. 52—59. verseknek) az értelme évszázadok óta, már. a legrégebbi keresztyén magyarázók óta vitás. Kérdés t. i., hogy vájjon az úrvacsorára vonatkoztatandók-e Jézus igéi vagy sem. A negyedik evangéliumban nincs szó az úrvacsora szerzéséről s így már ezért is érthető, ha az írásrriagyarázók nagy része ebben a szakaszban utalást keresett az úrvacsorára, sőt hogy különösen az újabb írásmagyarázók nagy része egyenesen az evangélistának az úrvacsoráról vallott tanítását, teológiáját. vélte benne felfedezhetni. Ez az "utóbbi vélemény minden esetre téves. Ha az evangélista ki akarta volna fejteni tanítását az úrvacsoráról, akkor erre meg lett volna a módja és nem volt szüksége arra, hogy tanítását ilyen burkoltan és nehezen érthető formában fejtse ki. Helyesen csak akkor érthetjük meg a szakaszt, ha figyelünk annak a fentebb jelzett „kétértelműségére" vagy helyesebben szándékolt kettős értelmére. Ha azonban így van, akkor fel kell vetnünk azt a kérdést: miért adta az evangélista Jézus beszédének ezt a kettős értelmű jelleget? Erre a kérdésre pedig röviden ezt kell felelnünk: egyfelől az evangélista hangsúlyozta, hogy Jézus életet ad mindenkinek, aki „közeledik hozzá", hisz benne, és pedig életet ad tisztára igéjével, azaz életet ad, mint a testté lett Ige. Augustinus mondotta Ján. 6, 29 értelmezése kapcsán azokat a híressé lett és a fejezet magyarázata során is sokszor idézett szavakat: „Minek tartod készenlétben a fogakat és gyomrodat? Higgyél és akkor máris ettél!" („Crede et manducasti!") Aug. tract. in ev. Joh. 25,12.) Ezzel nyilván a döntő ponton jelölte meg azt, amit az evangélista Jézus szavain keresztül üzenni akar gyülekezeteinek. Jézus az életet azoknak adja, akik hisznek. Az úrvacsora pedig nem csodaszer, valamiféle „hal•107 r