Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

rátát alárendeli az Atyának. Éppen ezért „szállt alá a mennyből" (v. ö. 3, 13), hogy így, ebben az engedelmes alárendeltségben teljesítse Isten akaratát. Az Isten akarata pedig az, hogy „abból amit Isten neki adott, semmit el veszítsen": akiket Isten neki adott s akik benne hisznek, azokat a Fiú őrzi meg: ő erősíti meg őket, hogy feddhetetlenek legyenek az ítélet napján (I. Kor. 1, 8). „Feltámasztja őket az utolsó napon". Jézus által élete és pedig örök élete van annak, aki „látja őt", azaz aki előtt a hit által feltárult a Fiú dicsősége (v. ö. 1, 14), s aki hisz benne. Az őrök életnek az ajándéka azonban melyet a hit által már e halandó testben is elnyerünk, akkor teljesedik ki, amikor Krisztus feltámaszt bennünket az utolsó napon. Akkor megdicsőült testben szemléljük a Fiú dicsőségét, visszavonhatatanul egyek leszünk Krisztussal, a mi Urunkkal, Vele együtt dicsérjük Istent és örvendezünk kegyelmének. Ekkor zúgolódtak ellene a zsidók, hogy azt mondta: Én vagyok a kenyér, mely a mennyből szállott alá, és így szóltak: Vájjon nem ez-e Jézus, József fia, akinek ismerjük az atyját és anyját? Hogyan mondhatja most: a mennyből szálltam alá?! Jézus így felelt nekik: Ne zúgolódjatok egymás között! Senki sem jöhet hozzám, csak ha az Atya vonzza, aki engem küldött, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: És ők mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Mindenki hozzám jön, aki az Atyától hallott és tanult. Nem mintha valaki látta volna az Atyát. Csak az látta az Atyát, aki az Istentől való. Bizony, bizony, mondom nektek, aki hisz, örök élete van annak. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában és [mégis] meghaltak. Ez [azonban] a mennyből alászálló kenyér, hogy az ember egyék belőle, és ne haljon meg. Én vagyok amaz élő kenyér, mely a mennyből szállott alá. Ha valaki eszik ebből a kenyérből, él örökké. És a kenyér, amelyet én fogok adni, a világ életéért odaadott testem [=husom], 45. vs. v. ö. Ezs. 54, 13. Az eddigi elbeszélés folyamán galileabeliek voltak, akik Jézust keresték, majd vitába szálltak vele. Most „zsidók" lépnek a színre. Lehetséges volna, hogy az evangélista a kifejezéssel Jeruzsálemből érkezettekre, első sorban hatósági személyekre vagy esetleg a kapernaumi zsinagóga elöljáróira gondol, mert hiszen a vita a kapernaumi zsinagógában folyt (6, 59). A következő vers azonban arra mutat, hogy az új vitatkozók jól ismerik Jézus családi körülményeit s így talán helyesebb, ha a Judaioi megjelölést inkább a Jézussal .vitatkozóknak a lelki magatartására vonatkoztatjuk. A galileabeliek is „Judaioi", mert ugyanazt a lelki magatartást, gondolkodásmódot és érzületet tanúsítják, mint jeruzsálemi és judeabeli társaik. Ez a magatartás jelentkezik abban, hogy „zúgolódtak Jézus ellen". Az Ószövetség a pusztai vándorlás elbeszélése folyamán ismételten említi azt, hogy az izraeliták „zúgolódtak", felzúdultak Mózes ellen (v. ö. II. Móz. 15, 24; 16, 2; 17, 3 stb.). Ez a zúgolódás több, mint panaszkodás jogos okból, noha minden esetben van a zúgolódásnak alapja, sőt emberi szemmel nézve esetleg jogosultsága is. A panaszkodást bibliai értelemben vett zúgolódássá az teszi, hogy a nép 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46 47. 48. 49. 50. 51. 41. •103