Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

42. 43. 44. 45: 46. 47. 48. 49. igényt támaszt, mivel saját ítélete szerint igénye nem nyert kielégítést. Azonban a nép igénye nem Mózes, hanem igazában Isten ellen irányul. Ezért a zúgolódás ott jelentkezik, ahol az ember Istennel szemben akar valami lenni. A zúgolódás ezért lázadás Isten ellen és ellentéte annak az engedelmességnek, melyet az ember a hitben tanúsít. így zúgolódnak ellenfelei Jézus ellen: lázadnak az ellen az igény ellen, amely Jézus igé­jében jelentkezik és hitetlenek akkor, amikor Krisztus ajándékot ad. Zúgolódásuknak most is van „alapja". Tudják t. i., hogy Jézus honnét származik, ismerik szüleit (az evangélista éppen úgy, mint 1, 45-ben, itt sem tesz megjegyzést avval kapcsolatban, hogy Jézusról, mint József fiá­ról van szó; ezzel a helyzetnek megfelelő kifejezésmóddal nem szabad az evangélista meggyőződését azonosítani, vagy belőle következtetést le­vonni arra nézve, hogy az evangélista milyen álláspontot foglalt el Jézus születésének a titkára vonatkozólag). Számukra elképzelhetetlen, hogy a mennyből alászállt messiás lehetne az, aki valóságos, azaz családi kap­csolatokban élő ember. Jézus válasza nem tér ki a zúgolódás alapjára, tárgyi ürügyére, csak a zúgolódást. magát, mint Isten elleni lázadást utasítja vissza s fel­tárja a zúgolódás gyökerét, a hitetlenséget. A hitetlenség azonban nem egyszerű emberi „elhatározás". Jézushoz csak az közeledhetik — s ez ismét azt jelenti, hogy hinni csak az tud, — akit az Atya „vonz". Mint ahogyan a mágnes magához rántja a vasreszeléket és legyőzi az egyes szemcsék „ellenállását", úgy „vonzza" az Atya azokat, akiket a Fiúnak „ad" (6, 37). Azt pedig, hogy mit jelent ez az isteni „vonzás", az Ezs. 54, 13-ból vett idézet világítja meg. A messiási üdvkorban „mindany­nyian", tehát mindazok, akik hisznek, „az Istentől tanítottak" sorába tar­toznak majd: mindannyiukat maga Isten „tanítja", világosítja meg. Azok, akiket „tanít", „tanítványok" lesznek, azaz nemcsak „hallják az Atyától" a tanítást, hanem „meg is tanulják". „Hallani és tanulni" ebben az értelemben annyi, mint Jézushoz menni. Akik így közelednek Jézus­hoz, azokat „vonzza" az Atya. Az a körülmény tehát, hogy Isten vonz és hogy e vonzás nélkül senki sem közeledhetik Jézushoz, semmiképpen sem kapcsolja ki a felelősséget. A hitben mindkettő benne van, a „hallás" és „tanulás" egyaránt. De hogyan jön létre ez a hallás és tanulás? „Láthatta-e" valaki Istent? Azaz lehet-e vele olyan minden közvetítést kikapcsoló érintke­zésünk, melyben közvetlenül érintkezhetünk vele, hallhatjuk, láthatjuk őt s tanulhatunk tőle? Erre a kérdésre Jézus azt feleli, hogy Istent csak a Fiú látta, az, aki „az Istentől való", azaz tőle származik és így nemcsak a prófétai küldetésnek, hanem a származásnak a kapcsolata szerint is egységben van vele. A „hallás"-nak és a „tanulás"-nak a „tanítványi" kapcsolata nem az az egység, mely csak az Atya és a Fiú közt van meg. A tanítványi kapcsolat a hit. Ez nyeri ajándékul az örök életet és telje­sedik ki akkor, amikor Krisztus feltámasztja majd az utolsó napon azt, aki „odamegy őhozzá" (v. ö. 40. vs.). Az örök életet Jézus adja, ő „az élet kenyere". Itt visszatér a beszéd alapgondolata. Jézus szembeállítja önmagát az ószövetségi mannával, hogy még jobban megvilágosodjék, mi az az örök élet, melyet ő ad. A manna táplálékul szolgált a pusztában a „ti atyáitoknak" (Jézus nyilván szándékkal mondja a pusztai nemzetséget a zsidók ,,atyái"-nak). De ez a táplálék, noha isteni ajándék volt, mégsem adott életet. Nem akadá­•104

Next

/
Thumbnails
Contents