Karner Károly: A testté lett Ige. János evangéliuma (Budapest, 1950)

„A világosság fénylik a sötétségben" (2 — 12. fejezet)

36. 37. 38. s aki hajlandó cselekedni Isten akaratát, az felismeri Jézus igéjében Isten beszédét, Jézus igényében Isten feléje kinyújtott kezét (v. ö. 7, 17). Ezért Jézus nem hasonlatképen olyan az ember számára, mint az életfenntartás számára . nélkülözhetetlen „kenyér", hanem ő az egyetlen, az „igazi" kenyér, melyhez képest minden más „kenyér" csak látszattá vagy hasonlattá várlik. Mert minden földi kenyér csak a sírig „táplálja" az embert, sőt tulajdonképen csak a mulandóság számára építi testünket. Viszont az „élet kenyere" éppen nem a mulandóság számára „táplál" bennünket, hanem az örök életre. Jézus az „élet kenyere", mert Istenhez vezet és megtartja az Istennel való közösségben — tehát az élet közösségében — mindazokat, akiket ebbe a közösségbe belevont. Az egyetlen valóságos, életet adó kenyér Jézus. Ezt a megállapítást még jobban megvilágítja a következő mondat: „aki Krisztushoz megy, nern éhezik meg, és aki benne hisz' nem szomjazik meg". A késői zsidóság a mózesi törvénnyel azonosított bölcseségről vallja, hogy aki abból eszik, az egyre inkább éhezik utána és aki belőle iszik, az egyre inkább szomjazik utána (Jéz. Sir. 24, 29). Ez azt jelenti, hogy aki a „bölcseséget", azaz Isten törvényének a szépségét és jóságát haegízleli, az nem kíván többé mást, mintegy nem kíván többé földi eledelt, táplálékot, hanem egyedül csak az Isten törvényét. Az ilyen ember Isten törvényének teljesítéséből él. Jézus igéje szembehelyezi a törvénnyel őt magát, az élet kenyerét. Egyedül Jézus adhatja meg az életet, melyet a törvény megtartásától remélt a zsidóság, egyedül ő adhat megnyugvást az embernek a mindig újat és újabbat kívánó keresésében, egyedül ő csillapíthatja az ember holtáig tartó mohóságát, mellyel az ember ki akarja elégíteni Isten utáni vágyódását cselekedetekkel, erkölcsiséggel, értelmének a kifejlesztésével, önfeledt elmerüléssel a szépségben (művészetekkel) stb. Nincs kielégülés senki számára, csak azoknak, akik „Jézushoz jönnek" vagy más szóval (a két kifejezés párhuzamos és rokonértelmű), akik őbenne hisznek. A 36—40. verseknek látszólag nincs szoros kapcsolatuk a fejezet témájával, az élet kenyerével. Azonban ezek a versek mégis beletartoznak az összefüggésbe, mert Jézus utal a galileabeliek jelkívánására: „noha látták őt", azaz látták a jelet, melyet tett, „mégsem hisznek". A következő versek ehhez kapcsolódva két mozzanatot emelnek ki: egyik, hogy mi a hit legmélyebb oka, másik, hogyan teljesíti a Fiú az Atya akaratát azokra vonatkozólag, akik hisznek. Jézushoz azok „jönnek", azaz benne azok hisznek, „akiket az Atya adott neki". Nincs itt kifejezve ennek a gondolatnak az ellentéte, t. i. hogy akik nem hisznek, azokat az Atya nem adta neki. Mégis így világosodik meg hit és hitetlenség legmélyebb titka. A hit az evangélista számára nem emberi magatartás, az evangélista nem szemléli a hitet a lelki jelenségek sorában, tehát lélektani szempont szerint. Hinni olyan adottság, melynek csak egyik, és pedig másodrendű oldala az, hogy lelki magatartás (mert hiszen természetes, hogy ez is!). A döntő az, hogy a hit isteni adottság: Jézusban az hisz, az megy őhozzá, akit Isten ad neki. A hívők Isten ajándékai, azok, akiket az Atya Fiúnak ad. Krisztus azáltal lesz a hitben úrrá fölöttünk, hogy Isten ad minket Krisztus hatalmába. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy Krisztus oly módon teljesíti Isten akaratát, hogy befogadja, nem „dobja ki", nem „veti el" és nem taszítja el azokat, akiket az Atya ad neki. Krisztusnak az Atyával való egysége mindig egyúttal azt is jelenti, hogy a Fiú akaratával az Atyához igazodik, aka•102